Teréz anya kampányolni megy

Nem tudok szabadulni a sejtelemtől: a liberálszocialista blokk déjavuipara legkevésbé sem spontán felbuzdulás eredménye. Arra gondolok, hogy mindannak, ami 1994-ben elsöprő választási sikert hozott számukra, legalább a külső körülményeit igyekeznek újrateremteni – hátha a hasonló díszlet miatt a színdarab végkifejlete is hasonlóképpen alakul. Akkor volt ugye esernyős charta Vitányi Ivánnal – most van Otthont Magyarországból! Összefogás mozgalom ugyancsak Vitányi Ivánnal, aki nyilván nem kizárólag az idősek otthonára célzott. (Ez a név akár a Lakáskultúra állandó rovatát is jelölhetné, tudat alatt mégis inkább arra kívánná rávenni a szavazópolgárt: a voksoláskor maradjon otthon. Ez esetben majd az otthonteremtők lesznek többségben az urnáknál.) Akkor, nyolc éve volt „129 elbocsátott rádiós” – most van Farkasházy meg Bolgár. (Az egyik önként lemondott posztjáról, de továbbra is marad; a másik önként távozik a Klub nevezetű balliberális kampányrádióhoz. Ám ez nem akadályozza meg az értük jajveszékelő sajtót abban, hogy elbocsátásukat sugalmazza a tájékozatlanoknak. A Heti Hetest meg betiltotta az RTL Klub…) Akkor volt kék szalag – most van sárga sál. (A harmadik alapszín a vörös.) Ha a polgárnak nem a bőrére menne, kíváncsian dőlne hátra: mi lesz ebből a tudatosan megkomponált, veszedelmes játékból. Így csak abban bízhat: a demokrácia nagykorúsodásával talán a tömeges színtévesztést is ki lehet nőni…
*
„A zsűri tagjai, Angyalosi Gergely, Bojtár Endre, Ilia Mihály, Kántor Lajos, Poszler György és Réz Pál mindeddig fizikailag nem bántalmazták egymást, dacára annak, hogy idén nem tudtak konszenzusos döntést hozni” – írja a Magyar Hírlap (abban a számban, ahol a tyúkpiszoküzemű autók forradalmát is világgá kürtöli). Arról van szó, hogy a – szerényen – Magyar Irodalmi Díjnak nevezett kitüntetést (amely a megtévesztő név ellenére nem állami babér, hanem tíz tehetős magáncég dobta össze a rávalót, s nem utolsósorban Göncz Árpád nimbuszát hivatott fenntartani) nem sikerült odaítélni: a bírálóbizottság voksai egyenlő arányban oszlottak meg Szilágyi István és Bodor Ádám között. (Ez úgy lehetséges, hogy a felsoroltakon túl Pomogáts Béla is kuratóriumi tag.) Az első alkalommal egyöntetű volt a döntés – Esterházy Péter Harmónia Caelestisét azonban idén nem követte mennyei harmónia. Szilágyi regényklasszikusa, a Kő hull apadó kútba valószínűleg saját maga számára is meghaladhatatlan, a Hollóidő viszont mégiscsak hamisítatlan regény – míg a véle viaskodó Bodor Ádám-könyv, A börtön szaga egy interjú utóterméke, s igencsak elmarad a Sinistra körzet remeklésétől. Mindez akár erdélyi belviszály is lehetne (noha Bodor évtizedekkel előbb kiváltotta a „magyarigazolványt”), de nem az – csupán a méltánytalan „igazságosztás” teszi azzá, hogy a pályabér felét tíz fiatal erdélyi író anyaországi alkotótáboroztatására költik. Szilágyi sérelmezte a némiképp méltatlan osztozkodást, hiszen az összeg így alig haladja meg a Kossuth-díj mértékét (amiben igaza is lehet: az ötmilliós pályadíjról a rádióriporter kérdésére Esterházy úgy nyilatkozott, hogy ő ugyan ebből nem jótékonykodik, van egy szakajtónyi gyereke; kenyérre kell), mire megszületett a „tíz fiatal erdélyi író egyenlő egy öreggel” elképesztő képlete. Lehet, hogy Szilágyi sértődékeny ember, de hogy gerinces is, az vitathatatlan: romániai léptékben ugyanis harmadfél millió forint valóságos vagyonnak számít. Lehet, hogy a díjmegosztásban nem volt igaza (bár a zsűri impotenciájáért mégsem élő klasszikusainkat kellene büntetni), ám ezzel a segéllyé nyilvánítással sikerült egy nagy magyar írónkat immár porig alázni. S vele együtt a magyar regényolvasókat is, különös tekintettel az erdélyiekre. Ezek után nem vigasztaló, hogy a külön-külön érdemdús kritikusaink nem esnek ököllel egymásnak, mint a politikusok, vagy mint a Goncourt-díj odaítélő bizottságának finom francia urai. Talán jobban tennék, ha ezt a műveletet fakultatívan végeznék el, otthon, a tükör előtt.
*
„Az Élet egyetlen esély – vedd komolyan! Az Élet szépség – csodáld meg! Az Élet boldogság – ízleld! Az Élet álom – tedd valósággá! Az Élet kihívás – fogadd el! Az Élet kötelesség – teljesítsd!” Igazán magvas, felemelő gondolatok; különösen így, amikor a választási versenyfutásban becsengették az utolsó kört. Itt-ott ugyan némiképp calderonos, másutt meg kifejezetten yuppie-s, de akkor is felül van a szerény kampányátlagon. A lóbetűkkel írt szórólap bolhabetűkkel közli a szerzőt is: az életigenlő idézetek Teréz anyától valók. Az apropót azonban mamutbetűkkel szedték: „Az Új Baloldal újévi gondolatai”. Új év, új bal – de mit keres itt a boldogult Teréz anya? Netán ő is baloldali volna? S miként fér össze az ő személye a Cicciolinával folytatott tapogatózásokkal? Az új (és a régi) baloldalnak semmi sem szent?
*
Az Élet és Irodalom olvasása mindig igen tanulságos: ezáltal legalább olyan izgalmas alternatív valóságot ismer meg az ember, mintha a moziban megtekintené A gyűrűk urát. Legutóbb például megjelent itt egy szolidaritási nyilatkozat Izraellel, aminek az egyik mondata megragadta a figyelmemet: „A zsidó állam létét, biztonságát fenyegető szervezett erőszak, a civil lakosok tucatjainak halálát eredményező hidegvérű terror azoknak a szélsőséges palesztin erőknek az érdeke, amelyek meg akarják torpedózni a békefolyamatot, és saját, fundamentalista államukat nem Izrael mellett, hanem helyett kívánják megteremteni.” Mivel az aláírók magyarországi zsidó értelmiségiekként nevezték meg magukat (bár azt nem állították, hogy minden magyarországi zsidó értelmiségit és nem értelmiségit képviselnének), bizonyára kompetensek e kérdés megítélésében – ámbár a paritás kedvéért nem ártana a véleményüket a magyarországi palesztin értelmiségiek kommünikéjével összevetni. Eddig úgy tudtam, hogy az előző évszázad derekán egyszerre kívánták a vezető hatalmak létrehozni a zsidó és a palesztin államot, csak az utóbbi valami szervezési hibánál fogva azóta sem sikerült. Ettől függetlenül tudni lehet, hogy a palesztin állam fundamentalista lenne, ellentétben a zsidó állammal. A szervezett palesztin erőszak békés civil zsidó polgárok tucatjainak életét követeli, míg a szervezetlen izraeli erőszak nem követeli békétlen palesztin polgárok tucatjainak életét. Csúf dolog, ami a Szentföldön történik, de terrorszakértő legyen a talpán, aki igazságot tud tenni abban, ki a terrorista, ki az áldozat vagy mindkettő. Arafatot nem engedték a betlehemi éjféli misére (már az is provokáció, hogy keresztény felesége van?), viszont lekapcsolták a fegyvercsempész hajóját. Mindezek ismeretében némileg naivitásnak tetszik a hazai petíciózók jóindulata, akik „támogatják zsidók és arabok békés egymás mellett élését” – jóllehet arra nem térnek ki, hogy a palesztin áldozatok családjának gyászában is osztoznak-e. (Miért neveltek terroristákat?) Az Élet és Irodalomból azt is megtudni, hogy Kertész Imre nem tudja otthon érezni magát Magyarországon a tomboló antiszemitizmus miatt – pedig palesztinok és „nem zsidó magyarok” között azért a jelek szerint van néhány árnyalatnyi differencia. (Kertész közérzetét nagyban javíthatná, ha kilátogatna a Millenáris Parkba az Álmok álmodói kiállításra. Ez a csakis szuperlatívuszokkal illethető, lélekemelő és magyarságerősítő tárlat a legkifinomultabb ízlés próbáját is kiállja, ám a baloldali sajtó valahogy nem eléggé méltányolja. Pedig – igen megérdemelten – kiemelt helyet szán a zseniális magyar zsidóknak, zsidó magyaroknak. Repes a szív, hogy itt már nincs akadálya a békés egymás mellett – vagy egymással? – élésnek.) A nyilatkozat alatt amúgy van egy igen talányos zárójeles megjegyzés: „Az aláírásgyűjtés kezdeményezői három hete az összes vezető napilapnak elküldték ezt a nyilatkozatot, egyik sem közölte – a Szombat szerkesztősége.” Ez azt jelentené, hogy az összes vezető napilap (beleértve a Népszabadságot, a Népszavát, sőt az oktalanul fasisztázó Magyar Hírlapot is) csontig antiszemita; vagy azt, hogy bennük is megfogalmazódtak ugyanazok a kételyek, amelyeket az iméntiekben vázoltam?