1947. február 25.

A második világháború európai végjátszmája idején, amikor a Vörös Hadsereg árvízként özönlött keletről Berlin felé, Magyarország különleges helyzetbe került. A szovjetek 1944 szeptemberétől karácsonyig elfoglalták Erdélyt, a Délvidéket, a Felvidék keleti felét és az egész Nagy-Alföldet. Az év utolsó napjaira bekerítették Budapestet. A front mögé került területen a hadi események elcsitultával mindenütt megkezdődött valamiféle társadalmi, politikai kibontakozás, magától értetődően a győztes akarata szerint és felügyeletével. Már december 22-én ideiglenes nemzetgyűlés alakult Debrecenben, mialatt a fővárosban és a Dunától nyugatra eső országrészben a honvédség maradéka – még több mint három hónapig – küzdött az orosz invázió ellen. Magyarországon negyedévig formálisan is kettős hatalom volt.
A háború után – megint csak érthetően – a győztes erők szándéka szerinti kormányzás kezdődött, és bár a szövetséges hatalmak közös ellenőrző bizottsága felügyelte az újsütetű közéletet, a Nyugat által a Szovjetunió érdekövezetébe átengedett Magyarországon tisztán Sztálin generalisszimusz szája íze szerint alakultak a dolgok. Csupán idő kérdése volt, hogy az eredetileg nyugati típusú, többpárti parlamenti demokráciának elképzelt Magyarország mikorra válik Moszkvának teljesen alávetett gyarmattá.
A játékszabályoknak megfelelően 1945. november 4-én nemzetgyűlési választásokat tartottak. Becslés szerint ekkor nyolc és fél millióan éltek az országban, a hivatalos választói névjegyzékbe 5 167 180 személyt vettek fel. A választásra jogosultak 92,4 százaléka járult az urnákhoz. A 4 730 409 érvényes voksból 2 697 508-at a Független Kisgazdapártra adtak le, az akkori hazai közélet legtekintélyesebb nemzeti-keresztény középjobb ereje ezzel egymaga 57 százaléknyi mandátumot kapott és 245 képviselői helyhez jutott. A kommunisták és a szociáldemokraták 17-17 százalékot értek el, s együtt is csak 139 fővel képviselték a baloldalt a nemzetgyűlésben. Két másik bejutott, kisebb párt is inkább a jobboldal felé húzott, tehát a nemzeti erők abszolút fölénybe kerültek a törvényhozásban.
A hatalom megkaparintásának moszkovita-rákosista forgatókönyvébe ez viszont sehogyan sem illett bele. Hiába voltak ekkor már – kezdettől fogva – a kommunisták kezében az államhatalom erőszakszervei, a belügy, az ügyészségek, az államvédelem, a teljhatalmú politikai rendőrség, ha az ország nyilvánossága előtt működő parlament mégsem üzemel tervszerűen. Az ország megint kétfelé szakadt. Valamit tenni kellett. Rákosiék és Péter Gáborék, kihasználva az említett hatalmi központok apparátusát (és a többpárti koalícióban meglévő érdekellentéteket), hozzáfogtak a jobboldal „leszalámizásához”. Az egyre brutálisabb akciók – a Magyar Közösség gyilkos „összeesküvési” pere stb. – után elérkezettnek látták az időt a polgári erők legkarakteresebb vezetőjének, a kisgazda főtitkár Kovács Bélának – az ő szóhasználatukkal – likvidálására. A magyar nemzetgyűlés elnökét 1947. február 25-én az ÁVO emberei az Andrássy út 60.-ba hurcolták Váci utcai lakásáról, majd kiszolgáltatták a szovjet politikai rendőrség pribékjeinek. Ezzel a történelmi gaztettel bevégződött a törékeny magyar demokrácia, és beteljesedett a vörös terror rémuralma.
Tavaly a magyar parlament, Horváth Béla kisgazda képviselő javaslatára, ezt a napot, február 25-ét jelölte ki a kommunizmus áldozatainak emléknapjául.