Egy forint egy népdalért

Fényképeket keresgélek, a tévések szeretnék beletenni egy riportba, így akarják felidézni, hogy milyen voltam gyerekkoromban. Ilyen volt, ilyen lett! – kuncogok kellő humorral, mert nem az író ábrázata a fontos. Azután elmerengek a fényképeken, mert a kor talán fontos; jó látnunk, milyen volt, hogy jobban megértsük, milyen lett. Kodály áll középen, fehér hajjal, fehér szakállal, a helyszín a gyönyörű grófi park, ahol a híres zeneiskola működött a békési Tarhoson. Kodály körül állunk és énekelünk. Mindig így fogadtuk, s ő, amikor csak tehette, meglátogatott minket. Tudtuk, hogy szereti az iskolát, s éreztük, hogy minket is szeret, az ország különböző tájairól összetoborzott, jó hallású gyerekeket. Eleinte nem nagyon volt hangszerünk, ezért énekeltünk és szolmizáltunk egész nap, így tettük meg az első lépéseket a zene birodalmába. Ez is tetszett neki, hiszen mintha csak nekünk találta volna ki a Kodály-módszert, a relatív kottaolvasást, amely azóta meghódította az egész világot.
Mosolyogva hallgatta a madrigálokat, a biciniumokat – a gyerekhangok rigófüttyel keveredve szálltak a tavaszi ég felé. Mire gondolhatott, mit érezhetett a világhírű zeneszerző itt, az isten háta mögött, túl a hetvenedik évén? Meg lehet fejteni, hiszen például egyszer azt nyilatkozta Párizsban egy UNESCO-konferencián, hogy egy gyermek zenei nevelését kilenc hónappal a világra jötte előtt kell megkezdeni. Később ezt úgy módosította, hogy a nevelést már az édesanya születése előtt meg kell kezdeni. Nemcsak elgondolta, hanem művekkel is segített megvalósítani e szép eszmét! Nincs a világon még egy zeneszerző, aki ennyit tett volna a gyermekekért, remekművek sokaságát komponálva nekik kórusoktól az olvasógyakorlatokig. S akkor még nem is beszéltünk a gyermekdalok gyűjtéséről és kötetbe rendezéséről! Élete vége felé is gondja volt rá, hogy szövegeket írasson óvodások számára az olvasógyakorlatok dallamaira. Csak csodálni lehet érte!
De csodáljuk-e, büszkék vagyunk-e rá, vagy legalább használjuk-e azt a kincset, amelyet ránk hagyományozott? Tudunk-e egyáltalán e kincsről? Tudunk, persze, nagy része bekerült az iskolai tantervbe, néha meg kikerül onnan. Pedig arra is figyelmeztetett, hogy mikor kell lerakni zenei tudásunk alapjait. Meg arra is intett, hogy hol kell keresni emberségünk, magyarságunk alapjait. Gazdagabb, boldogabb népek mosolyoghatnak a megkésett népdalgyűjtő buzgalmon is, hiszen például a németek már kétszáz éve összegyűjtötték és beépítették népdalaikat a műzenéjükbe. Nincs szégyenkeznivalónk, ha késve is, de mi is megcsináltuk, összenövesztettük a fenti műveltséget a lenti műveltséggel, az ősít a modernnel. Méghozzá rögtön a zene világcsúcsa lett az, amit Bartók és Kodály csinált! Az ő példájukhoz lehetett igazodni itthon is, olyan nagyok voltak, hogy mindenhonnan lehetett látni őket. A zene legalább akkora húzóereje volt a magyar léleknek, mint a költészet, s néha nagyobb is, és mielőtt bárki megsértődne: soha ennél szebb vetélkedést nem lehet kívánni.
Mit kaptunk még ott a zeneiskolában Kodálytól? El kell mesélni, mert olyan gyönyörű történet. A tanár úr, mikor lejött hozzánk, népdaléneklési versenyt rendezett, és díjazta is: egy forintot adott egy népdalért. Én a középmezőnybe tartoztam, a legtöbb népdalt Sebestyén Márta édesanyja tudta! Ez is milyen szép, s azt bizonyítja, hogy nem véletlen énekesnőnk világhíre! Mikor sorra kerültem, a tanár úr megkérdezte, hova valósi vagyok. Tudsz-e olyat, amit ott énekelnek? Büszkén rázendítettem, hogy Kisújszállás körül van ibolyával. Annyira tetszett neki, hogy ezért két forintot kaptam.
Hol van ma olyan zeneszerző, aki egy forintot ad egy népdalért? S hol vannak a gyerekek, akik tudnak népdalt? Nevetségesen kevés az egy forint? Akkoriban a forint is többet ért, meg a népdal is többet ért.