Egy tányér rosszindulat

Stefka István Egy tányér bableves című, január 28-án megjelent jegyzete igaztalanul sérti a postásokat.
„A postások is megkezdték a választási kampányt” – kezdi minipamfletjét Stefka István, aztán nyomban belecsap a húrokba: kinek bedobják az Országjárót, kinek nem. Akinek nem, annak a szocialista miniszterelnök-jelölt kampánylevelét bezzeg igen. (A galád kézbesítők persze a Magyar Polgári Együttműködés Egyesületének levelét is szemétre hajítják.) „A postások tehát manapság így politizálnak.”
A szerző persze adós marad a konkrétumokkal, a bizonyítékokkal, és úgy süt valamiféle titkos bolsevik bélyeget egy tisztes szakma valamennyi képviselőjére, hogy egyáltalán nem gondolja végig szavai hatását. (Szerzőnknek ez, úgy tűnik, szokása, egyszer már jelentékenyen hozzájárult ehhez hasonló hangvételű és tartalmú „írói munkásságával” egy jobb sorsra érdemes – az elsőként szabadon választott – kormány választási bukásához.)
Hát akkor a tényeket, ha szabadna: éppen a posta volt az, amely felhívta a figyelmet arra, hogy az Országjáró azért nem jut el mindenkihez, akinek szánták, mert nem megfelelő a példányszáma, és nem a kézbesítők „nemzetellenes” rosszindulatának következtében. Arra a feltevésre pedig, hogy akinek nem viszik, annak viszont kézbesítik az ellenzék küldeményét, nem is érdemes szót vesztegetni. (Tessék mondani, hogyan lehet ezt összehangoltan véghezvinnie mind a tizenkétezer kézbesítőnek?)
A továbbiakban aztán következik a végtelenül primitív, „egy tányér bableveses” gúnyolódás felemlegetése, amely körülbelül azon a színvonalon áll, mint a hanyatt eső ember kinevetése, és amely a legalpáribb rendőrviccek szellemiségét idézi. Ezt a bablevest a szerző arra használja, hogy a postások (szerinte) kisszerű korruptságát megvilágítsa az olvasóknak, akik szerencsétlenségükre belebotlottak szerzeményébe.
Az pedig, hogy a postaládákból esetleg sárba pottyanó Magyar Nemzet is e rémes összeesküvők előre megfontolt merénylete lenne, valószínűleg a jól fejlett üldözési mánia többé-kevésbé sikerült megfogalmazása. (Stefka István talán nem tudja, hogy a magyarországi címhelyek nem egészen felénél található csak megfelelő postaláda.)
A posta, az egész postásság óriási erőfeszítéseket tett, tesz azért, hogy a választásokkal kapcsolatos hatalmas feladatait százszázalékos biztonsággal és minőséggel elvégezze. Stefka Istvánnak talán furcsa, de a postások éppúgy mellőzni tudják politikai szimpátiáikat munka alatt, mint például a gyermekorvosok, akik nem kíváncsiak arra, milyen pártot kedvelők gyerekét gyógyítják, vagy mint a trolibuszvezetők, akik feltehetően nem szelektálnak az utasok között párthovatartozás szerint.
Szigorú szabályok (és persze a szakma ismerete és szeretete) vezérlik a kézbesítők ezzel kapcsolatos tevékenységét. Kár volt a jegyzetírónak Rákosi-rendszert, a diktatúra levélfelbontásait vagy egy bűncselekményt elkövető postás példáját citálnia. Ezzel csak azt érte el, hogy megsértette egy rendkívüli hagyományokkal rendelkező nemzeti intézmény (igen Stefka úr, „nemzeti intézmény”!) valamennyi munkatársát, kézbesítőtől az elnök-vezérigazgatóig.
Bármennyire is keresem a finomabb tónusú szavakat, ki kell mondanom: a megjelent jegyzet ostoba és kártékony, és leginkább azt bizonyítja, hogy a szerző a saját lapját sem olvassa, amely a posta elleni politikai színezetű támadások idején is megőrizte higgadtságát, tényszerűségét, és nem titkolta a Magyar Posta iránti megbecsülését.
Tudom, hogy ez nem szokás mostanában, de azért mégis javasolom: kövesse meg nyilvánosan a postásságot, kérjen bocsánatot a befeketített, nehéz munkájukat a nemzetgazdasági átlagnál kevesebb bérért, egészségre ártalmas körülmények között, ráadásul nem kevés veszély közepette önfeláldozóan végző postás kézbesítőktől.
A szerző A Postás szerkesztője