ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, hogy Aczél Endrébe, a liberális-haladó újságírás egyik elemző fenoménjébe csak valóban annyi kurázsi szorult-e, mint amennyit időnként kiad magából. Emitt elsősorban nem az elemzéseire gondolok, hanem arra az erkölcsi bátorságra, amelyet netán baklövéseinek beismerésekor tanúsít egy normális ember. Ha nem az a szörnyű eset áll fenn, hogy Aczél szánt szándékkal lő bakot.
A célzatos baklövés lehet, hogy újságírói –, de biztos, hogy nem civil erény. Ha tévedésen vagy hazugságon csípnek bennünket, nyilvánosan illik elnézést kérnünk legalább azoktól, akiktől egyébként azt várnánk, hogy higgyenek nekünk.
Mi van akkor, ha valaki az általa koholt „tényt” aztán egy vezércikkben elemzi, mondjuk a megbízható Népszabadság hasábjain. Aczél egyszerűen oldja meg a helyzetet, saját koholmányát lerázza magáról, mint kutya a vizet, a következtetés viszont marad, mint kutyában a bolha. Ez a TASZSZ-metódus, felsőfokon. A magyar sajtóviszonyokra jellemző, hogy Aczél ettől még „rangos publicista” marad.
Az utóbbi időkben a Népszabadság vezérpublicistája a megszokottnál gyakrabban tetten érhető, hogy kreált vagy téves adatokból von le – a maga elegáns stílusában – kormányellenes következtetést. Legutóbb Orbán Viktor bostoni utazását és díszdoktori címét próbálta (a proletár irigységet némi sznobizmussal elegyítve) negatív színben feltüntetni ama téves premisszából kiindulva, hogy az esemény, még a címet adományozó egyetem napilapjában sem bírt hírértékkel. A legrutinosabb publicisztikai álsággal azt fejtegette, hogy Magyarország szempontjából a legkisebb hírverés, a legcsekélyebb érdeklődés feléledése az amerikai értelmiségi körökben már-már rentábilissá tehette volna az amerikai utazást, de sajnos ez sem történt meg, a látogatás még a Harvard környékén sem volt hírértékű.
Másnap Lovas István a Magyar Nemzetben cáfolta az Aczél által közölt „tényt” dokumentálva, hogy az egyetem napilapja (The Tufts Daily) vezető helyen foglalkozott (internetes változatban is) Orbán Viktor kitüntetésével és beszédével. Erre Aczél ahelyett, hogy egyszerűen leírta volna: tévedtem, bornírtságot állítottam, következtetéseimben pedig hebrencskedtem, mivel magával sodort a kampány szele, szóval ehelyett az egyébként tekintélyesnek tekinthető Népszabadság másnapi számában volt képe leírni, hogy: „E cáfolhatatlan tények – voltaképp az érdektelenség – okát … megkíséreltem boncolgatni.”
Majd, bár értesült arról, hogy Orbán előadására február 11-én késő délután került sor Bostonban, azt mondja, hogy „amikor cikkem nyomdába került, nem volt tudható, hogy az említett egyetemi lap február 13-án … pótolja majd az előző napi mulasztását, és tudósítást jelentet meg a díszdoktori oklevél átadásáról …” Aczél ezek szerint lapzártáról még sohasem hallott.
Aztán bizonyítva, hogy néhány sorban mekkora pofátlanságot lehet elkövetni, így fejezi be a „helyesbítést”: „Végül is ennyi volt a látogatás »visszhangja«, az USA írott sajtójában – már ha egy kicsiny példányszámú, egyetemi lap tudósítása visszhangnak tekinthető.” A pofátlanság kifejezést a polgáribb arcátlanságra módosítva, itt jegyzem meg: hamis tényekre alapozott első cikkének következtetései arra épültek, hogy Orbán Viktor látogatása még a „kicsiny példányszámú egyetemi lap” számára is érdektelen volt.
Vonjak le én is valamely következtetést? Tessék: Aczél annyira gyűlöli az Orbán-kormányt, hogy ez a gyűlölet – vagy netán valami más – időnként a józan eszét is elveszi, az erkölcsi tartásról és a szakmai etikáról nem is beszélve. (Külön öröm számomra, hogy az MTI jelentése szerint a The Washington Times diplomáciai rovatában kiemelten foglalkozott Orbán Tufts egyetemi szereplésével, s hangsúlyozta, hogy Orbán egyike a NATO legfőbb „vezérszurkolóinak”.)Hogy miként eshet meg ilyesmi egy egyébként intelligens emberrel, én nem tudom…