-KOPOGTATÓ-
Vitae fratrum heremitarum ordinis fratrum Sancti Pauli primi heremitae (Az Első Remete Szent Pál rendjén levő testvérek életrajza) címmel latinul írta meg a pálosok történetét Gyöngyösi Gergely rendfőnök, latinos névalakjában Gregorius de Gengees, aki 1472-től 1545-ig élt. Műve nem csak becses dokumentum, élvezetes olvasmány is. Gyöngyösi írónak sem utolsó: emberközelből ábrázolja a pálosok életét, a rend kisebb-nagyobb eseményeit.
A szerző, aki a rend főnöke is volt, a budaszentlőrinci főkolostorban élt, és ifjúkora Mátyás király uralkodásának idejére esett. Aligha véletlen, hogy a nagy király, aki becsülte „az ő pálosait”, gyakran felbukkan a krónikában egy-egy anekdota erejéig. Ezek hitelességét eldönteni nehéz, ám az a tény, hogy a krónikaíró az uralkodó kortársa volt, és talán személyesen is ismerhette Mátyást, valószínűsíti, hogy a feljegyzések nem légből kapottak.
Az egyik anekdota szerint az uralkodó gyakran felkereste a kolostort, hogy ott I. Gergely rendfőnökkel kibeszélgesse magát. Gyöngyösi arra is utal, hogy Mátyás és Gergely atya néha bizony „lementek a borospincébe, hogy ott vigasztalódjanak”. Tudni kell, hogy a pálosok híres szőlészek-borászok is voltak, és az uralkodó nyilván nem véletlenül kedvelte a szentlőrinci nedüket. Egy alkalommal Mátyás késő este kopogott a rendház kapuján, ám a kapuőr nem engedte be. Az eset kitudódott, a strázsát Gergely atya jól leteremtette, Mátyás viszont megjutalmazta, mondván: „Bárcsak mindenki ilyen engedelmességgel szolgálna engem!” Másik alkalommal az uralkodó elrejtőzött a templom karzatán. Látni akarta, hogyan ostorozzák meg egymást a szerzetesek. Amikor ez megtörtént, Mátyás – előlépve rejtekéből – így szólt: „Nem igazság, hogy a vikáriust nem ostorozták meg!” Ám közölték vele, hogy az elöljáró kiadós ostorozása mindig utoljára szokott maradni. Mátyás ezt is végignézte, s ekkor határozta el, hogy a fehéregyházai templomot átadja a szentéletű pálosoknak. Csakhogy a templom korábbi plébánosa ettől úgy felbőszült, hogy – nem éppen paphoz méltó cselekedet – „egy vénasszonnyal az új perjelt és szerzeteseit meg akarta mérgeztetni”. Szerencsére az eset kitudódott, a tragédia elmaradt.
1480-ban aszály sújtotta az országot. Mátyás ekkor arra kérte a szentlőrinci szerzeteseket, hogy zsoltárokat énekelve és szent ereklyéiket magukkal hozva vonuljanak fel a budai Várba. És csoda történt: „felhők jelentek meg, és rögtön, mielőtt az atyák hazaértek volna, körös-körül bőséges eső áztatta a földet, mire a kiszáradt növények újraéledtek”.
Egyszer Mátyás elé vezettek egy szökött szerzetest, akitől megkérdezte: „Milyen a remete testvérek élete?” Mire a züllött alak, általános derültségre ezt felelte: „Amiről felséged engem kérdez, Istennek kijáró hittel a legőszintébben válaszolom, hogy azok jó szerzetesek, nem tűrik meg a rosszat, következőképp engem sem tűrtek meg, ezért sokat ültem börtönben, de megszöktem!”
Hogy az uralkodó szerette a pálosokat, mi sem bizonyítja jobban, mint Gyöngyösi azon feljegyzése, miszerint „Az Úr 1474-ik évében, amikor nagy sáskacsapatok nyomultak Magyarországra, és amikor én kétéves gyermek voltam, a kegyes Mátyás rendünknek adományozta a zsámbéki és a csúti kolostort.”
Végül a krónikás lakonikus, ám sokat mondó feljegyzése: „Az Úr 1490-ik évében, virágvasárnap utáni kedden Mátyás király meghalt.” És a nagy mecénás halálával mintha a rend virágkora is tovatűnt volna. Gyöngyösi Gergely még megéri, hogy 1526-ban a törökök felégetik, és porig rombolják a szépséges Budaszentlőrincet.
A magyar minimálbér európai mércével mérve is szépen teljesített
