Izgalmas és borzongató

A bűnök múzeumát egy kaszárnya földszintjén találni, pár lépésre a Keleti pályaudvartól. Lovas rendőröknek épült a múlt század végén, nem sajnálták a hozzávalót. A kiállítással más a helyzet.
Hajdan a világ leggazdagabb gyűjteménye volt a budapesti, különleges tárgyait mindenki megcsodálta, aki erre járt. Hogy lássák azok is, akik nem járnak erre, kivittünk egy kis kamarabemutatót 1900-ben a párizsi világkiállításra. De hát akkor még más idők jártak.
A bűnnek nem csak elkövetői: művészei is voltak. A pénzhamisítók olyan respektet vívtak ki maguknak, ami manapság festőknél is ritka. Persze, megdolgoztak érte. Nem számítógéppel másolgatták a bankót: a legfinomabb ecsettel és festékkel láttak neki.
Itt van példának Kerekes-Balog Kálmán. Festőművész volt, s nevét örökre megőrizte kifogástalan tízforintosa. Gyönyörű. A bíróságon alig tudták megkülönböztetni az eredetitől. Ezen úgy felhergelték magukat a taláros férfiak, hogy a mesternek tíz év börtönt adtak.
Ha már a hamis pénzeknél tartunk, ki ne felejtsük Takács Zoltánt. Ő a százasokra szakosodott, de a legbátrabb művész Schwalbe Lipót volt. Ő az angol királyi bankkal húzott ujjat. Nagyon szerette ugyanis a tízfontosokat. Gyártott. Bár ő húzta a rövidebbet, mesterként tartják nyilván mindmáig. Jó, jó, nem a Szépművészeti Múzeumban, hanem a bűnügyiben, de az ember ne legyen válogatós. Vegye tudomásul, hogy a halhatatlanság is sokféle. Másnak még ennyi se jut.
Volt annak a régi gyűjteménynek egy olyan kasszafúró készlete, amelynek csodájára járt a világ. A Papakoszta-féle betörő banda „dolgozott” vele. Egy rangos kiállításra még a bécsi Polizei-Direktion is kölcsönkérte.
Régi szép idők. Akkoriban a kontinens legjobb kasszafúróit is mi adtuk. A legendás gyűjtemény a második világháború alatt megsemmisült. Jól érzékelteti, mekkora volt: a tágas Zrínyi utcai termekben annak idején tízezer tárgy között járkáltak a látogatók. Ma a Mosonyi utcában harmadennyi lehet.
Ennek ellenére a mostani múzeum cseppet sem szegényes. Ha az volna, nem kap meghívást az FBI-tól egy kiállításra New Yorkba. Csakhát a megnyitót rosszul időzítették: 2001. szeptember 13-ra. Két nappal azután, hogy összeomlott a Világkereskedelmi Központ ikertornya.
Ha ez elmaradt, majd lesz másik. Az igazgató Sági Zoltán kedvét nehéz elvenni. A rendőrség egykori sajtófőnöke meg akarja mutatni a szakmának, hogy össze tud hozni egy izgalmas múzeumot. Kilencvenkilenc áprilisában nyitottak, s azóta is, mint a vadász: örökké lesben áll. Megszerezte nemrég Magda Marinko fényképes igazolványát, és a múzeumé a „whiskys” rabló parókája is. Ezekre pár év múlva ugyanolyan érdeklődve néznek majd a látogatók, mint én a cinkotai bádogos, Kiss Béla ábrázatára.
Ismerik a történetet?
A kifent bajszú iparos úgy tett, mint akinek nagyon kellene egy feleség. Az ilyen hírre mindig beindulnak a nők. Jöttek, egyik a másik után, ifjabbak, korosak, leányok, asszonyok. Kiss Béla mindnek házasságot ígért, és mindegyikük elhitte, hogy ő az igazi. A következő menetben kifosztotta őket, majd a hét asszonyt, mert épp heten voltak, előbb megfojtotta, majd precíz mesterként hordókba rakta, és leforrasztotta. Mindet, egyenként, külön. Hétnél azért nem jutott tovább, mert megkapta a behívót, és indulnia kellett az Isonzó mellé, az olasz frontra. Soha többé nem látták.
A szomszéd, aki szemet vetett az elárvult házra, azt hitte, a bádogos az értékeit rejtette hordókba. Nem nyugodott, míg ki nem bontotta az egyiket…
Azt tartják, a huszadik század a bűn évszázada volt. Ez túlzás. Azért gondoljuk így, mert ma mindenről és azonnal tudunk. A rendőrökkel szinte egy időben érkezik a tetthelyre négy-öt tévéstáb, s fél óra múlva ott van a képernyőn minden. A nyomozó, az áldozat, a szétdúlt lakás, a sok vér, „kisfiam, most egy pillanatra ne nézz oda…”
A régi korok ugyanúgy tele voltak borzalmakkal.
Tessék csak fellapozni egy bizonyos Shakespeare Vilmos, angol királyi szerző drámáit. De lehet érdeklődni Arany János akadémiai főtitkár úrnál is, hogyan volt az a dolog a radványi sötét erdőben? Az irodalom külön műfajt teremtett, kriminek szokás mondani, s művelői Edgar Allen Poe-tól Agatha Christie-ig úgy ontják a vért, mint a mészárosok a vágóhídon.
A Mosonyi utcában respektálják ezt az írói hajlamot.
Száz magyar krimiszerzőt mutatnak az állandó kiállításon, láthatók a könyvborítók, olvashatók az életrajzok, csak arról nem mond semmit a hosszú tabló, vajon a bemutatott íróknak nyugodt-e az álmuk? De hát miért ne volna az? Hiszen még a szelíd lelkű Jókait is megkísértette Fatia Negra esete. Emlékeznek, milyen remek filmet forgattak a Szegény gazdagokból? A szép Bara Margit, a fess Benkő Gyula…
De keveredjünk vissza Erdély hegyeiből a Mosonyi utcába.
Illetve ne is oda, hanem ahová a bűnügyi múzeum kiállításai eljutnak: a vidéki üzletmonstrumokba. Sági Zoltán úgy tartja, ő az első múzeumigazgató, aki beállított portékájával ezekbe a hatalmas terekbe, ahol naponta több ezer ember megfordul. Némelyik csak bámészkodni megy oda. Ha ez így van, akkor mutatunk neki olyat, amit tényleg megbámul. És mi az? Két vándorkiállítás. Az egyik rendőrautók makettjeit, bűnesetek fotóit, s egy pompás bélyeggyűjteményt mutat, a másik anyaga pedig felvilágosítás: a kábítószerekről szól. Egyik megyeszékhelyről a másikba visszük őket. És nézik? Nézik.
Hát ezt, ami itt van a Mosonyi utcában? Ezt is. Gondolja csak meg: látni a kést, amivel egy rendőrnek átvágták a torkát, vagy itt ez a pisztoly, alig hinni, de biciklikormányból csinálták. És lőttek vele? Nem csak lőttek, gyilkoltak is.
Amit itt lát, abba muszáj beleborzongni.
*
Olvasóink érdeklődtek, ezért elmondjuk: a fővárosi múzeumok múltjáról és jelenéről szóló írásaink mindig pénteken jelennek meg a lap mellékletében. Azért akkor, hogy hétvégén utána nézhessenek: tényleg ennyi csudaság van abban a múzeumban?
***
A Bűnügyi és Rendőrség-történeti Múzeum címe: 1087 Budapest, Mosonyi utca 7. Telefonszáma: 313-8633. A kiállítás – hétfő kivételével – mindennap látogatható, délelőtt 10-től délután 5-ig. A belépés mindenki számára díjtalan.