Kék-Duna-merengő

Adásidő végeztével aranyhalak úsznak a Dunán. Éjszakánként egy aranyhalas akváriumot mutat a Duna televízió. És most tessék megkapaszkodni: ennek a műsornak nézettsége van. Nulla egész nulla valahány százalék – azaz pár ezer ember. Könyvbemutatóban mérve pár ezer ember már hiszterizált tömeg, de pár ezer ember manapság futballmeccsben mérve sem éppenséggel kevés.
Néhány ezer ember éjszaka aranyhalakat néz a képernyőn. Vajon kik nézhetik az aranyhalak idegnyugtató uszonyjátékát éjszakánként? S miért? Talán egy titkos társaság tagjai ők? Jelszavuk halott indián a jó indián helyett: élő monoszkóp a jó monoszkóp. Ellenkultúra-e vajon a halnézés, avagy maximálisan trendy, hisz bizonyítja, íme, tessék, amit mutatnak, azt nézik. Ami úgymond képernyőre kerül, abból hír lesz, és ami hír, az már tekinthető. Tekintély. Ha halált mutat a türelmetlenség, akkor halálhír, ha halat ringat a türelem, akkor halhír. Netán hírhal.
Amit mutatnak, azt nézik. És csak azt nézhetik, amit mutatnak. Noé új keletű bárkája: az akvárium. Avagy a live-show-szoba. Pár köbméternyi légtér, pár köbméternyi víz. Ahol megmutatkozhatsz. Ahol látván látnak. Legyetek emberhalászok? Hisz tengernyi a tengerben a hal, és töméntelenül sok a tömegben az ember. Ha nemcsak fordulni lehetne az aranyhalhoz, hanem az aranyhal is kívánhatna, valószínűleg azt kívánná, hogy bekerüljön az esti adásba, be, a sztárok közé az akváriumba.
Nem könnyű hírré válni. A harangoknak is hány száz évet kellett várniuk, míg egyszer csak a millennium hatására hír nem vált belőlük. Elképzelem, amint a hiú harangok izgulva várják delente, hogy ezen a héten ki kerül sorra közülük a krónika előtt, melyikükből válhat, ha csak egy hét erejéig is, de: haranghír. Se híre, se hamva? Hírmondó sem?
Igazságérzetünk ösztönösen berzenkedik a hírré vált ellen. Féltékenyek vagyunk rá. Irigyeljük, amiért vele foglalkoznak, amiért az ő érzése, szenvedése, kínja, kéje hír. Ami velünk történik, az miért nem hír?
A hír fogalmát évezredeken keresztül kisajátította magának a historikus, a vallási és a művészi tudat. Hírré a hatalmasok válhattak történelmi tetteikkel, a szentek szakrális cselekedeteikkel s némely hősök megörökített karakterükkel. Az, hogy egy átlagember elhíresülhet, mint lehetőség, fel sem merült, ellenben ma a média egyre több jelenség és személy számára teszi lehetővé, elvileg, hogy hír váljék belőle. A kommunikáció terén lassú, de állandó eltolódás figyelhető meg a historikus szemléletmód irányából a bulvár felé. Gondolhatnánk, előbb-utóbb akármi és akárki hírré válhat. Valamennyien horogra akadhatunk. Ránk kerülhet a sor.
Nos, sajna nem. S ez az emberi psziché egycsatornás jellegéből következik. Egy életünk, egy halálunk. Ha korlátlanul áteresztőek volnánk, akár az optikai kábelek, melyeken keresztül egyidejűleg sok millió telefonbeszélgetés folytatható, ha empátiánk korlátlanul figyelne és azonosulna másokkal, akkor minden halálhír olvastán mély gyászba borulnánk. Hatmilliárd embert hatmilliárd gond nyomasztana. Ez nyilván nincs így. Egyidejűleg már kétfelé figyelni is nehéz. Csak a szentek szíve oly tág, hogy a szűk családnál több ember férjen el benne. Demokrácia ide, demokrácia oda, egyszerre szólni képtelenség. A törzsnél, osztálynál, csapatnál, őrsnél, azaz tíz-harminc főnél nagyobb létszámú csoportok már nem tudnak közvetlenül megélt közösségként működni. Már egy partin is a csevej meglehetősen felületes, egy aréna közönsége pedig sorsközösség helyett egyetlen kollektív tudatot képez. A megszólalás mélysége fordított arányban áll a létszámmal. Az utolsó ítéletig lelkek lelkekhez tömegesen nem juthatnak el. Legföljebb lélek emelkedhet lelkek fölé. Az ember nem homo transdimensionalis, nem többdimenziós, nem sokcsatornás lény, hanem szellemileg inkább unikornis, egyszarvú. Ezen az sem változtat, hogy valamikor címlapsztori lehetett, igaz, nem így mondták akkortájt, Brahács Etelka szövőnő hatszázhúsz százaléka, s az sem, hogy ma este fél hétkor az RTL Klub Fideszt és Afganisztánt élből előzve azzal kezd, hogy Bütyökbörgözdön egy kis kíváncsi kacsa, vagyis pardon: egy kis kíváncsi kakas miért lépett a tyúk szemére. A hírré válás, a szóhoz jutás egész addig, amíg világ a világ, bizony kegyelem dolga marad. Alanyi jogon nem jár. Olyan, akár a díj. A fáma szerint azt sem kiérdemlik, hanem kapják.
Folyamatos a verseny, a nevezési feltételek senki által sem ismertek, de valaki mindig befut. Hogy Eliánnak hívják-e avagy Britney Spearsnek, az mindegy. Átúszik-e a Karib-tengeren, s eljut Floridába, vagy szűznemzéssel előbukkan a szintetizátorból, mindegy: azon kapjuk magunkat, hogy velük foglalkozik boldog-boldogtalan, velük ébredünk, mint Illyés a zsarnoksággal, ők néznek ránk a címlapról, ők az aranyhal. A közönség legföljebb tátoghat alájuk play back.
Az, hogy mi mivé válik, s miből mi lesz, az egyik legalapvetőbb ontológiai kérdés. Az evolúciótudomány például közvetve azt sugallja, mintha minden valamivé szeretne válni. Pedig hát a vér nem válik vízzé, a halak sem váltak mind kétéltűvé, az egysejtűek sem váltak mind egy szálig többsejtűvé, s az orangután is, hogy, hogy nem, majom maradt. Esze ágában sincs emberré válni. A civilizációk futási sebessége ugyancsak különböző. Az első világháború idején számos pápua új-guineai és amazóniai törzs azt sem tudta, hogy létezik fehér ember. Míg százezren estek el Verdun alatt, addig az ő történetük teljesen másról szólt.
Az ökológia nem teszi lehetővé, hogy lényegesebb és jelentéktelenebb fajokról beszéljünk. Úgymond primitív organizmusoknak kulcsszerep juthat a természetben, elég csak a kékalgákra gondolni. A kultúrantropológia sem teszi lehetővé, hogy elmaradott és fejlett kultúrákról értekezzünk. Gyógynövényekre éppúgy szükségünk lehet, mint antibiotikumokra. Haladó erőkről sem beszélünk ma már. A teologikus, cél-oksági szemléletmód a mai tudományos közmegegyezés szerint szintúgy túlhaladott. Evolúció ugyan létezik, de az sehová sem vezet, semmi sem irányítja – tartják. Így aztán most, immár körön – vagyis huszonegyedik századon – belül nem tudunk mit kezdeni az olyan zavaró téveszmékkel, mint amilyen a dicsőség, a győzelem, a fejlődés, a kiemelkedés. Mondhatni, legszebb reményeink legfőbb értékeinkkel kerültek feloldhatatlan ellentmondásba. S erre az ellentmondásra naponta nem más emlékeztet, mint épp a Hír. Amely kiugrik a többi közül, megvilágítja a fény, úszik a dicsőségben, és akár a közvetített akváriumba került aranyhalnak, aznap legalábbis, minden kívánsága teljesül.