Maradék

A nagy marxista történeti bemutatók jelentős része ma már csak emlék, ám nem egy múzeum – főként a vidéki városokban – anyagi és szellemi erőforrás híján csupán a legkellemetlenebb XX. századi részeket tudta lebontani. Így a marxista történelemszemléletet máig sem sikerült száműzni a kiállítótermekből.

Az új múzeumok ügye valamennyiünket lelkesít, megoldását pedig a párttól, a dolgozók szakmai szervezeteitől és a nyilvános vitáktól várjuk, ám ezeknek nemcsak a szakfolyóiratok, hanem a napilapok hasábjain is, nemcsak a nagyvárosokban, hanem mindenütt az országban kell majd folyniuk” – olvashatjuk A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének múzeumai című, 1930-ban készült összefoglalóban. A korszak ismerői persze pontosan tudják, hogy semmiféle érdemi vita nem bontakozhatott ki az „új múzeumok ügyének” kérdésében; a diktatúra számára ugyanis sokkal fontosabb volt a világról kialakítandó kép, hogysem valódi vitát kockáztathatott volna meg róla.
A marxista múzeumügy didaktikus szándékát nem is leplezték: „A polgári múzeumok az ideológiai ködösítés eszközei, miközben a kultúra szent és semleges tárházainak tüntetik fel magukat” – írta 1980-ban Lanfranco Binni neves olasz marxista muzeológus. „A szovjet múzeumok a tudatosan elkötelezett ideológia gyümölcsei kell hogy legyenek, mert a kultúra nem semleges, hanem osztályjellegű.”
Ennek az osztályjellegű kultúrának számtalan szép és érdekes megnyilvánulását láthattuk a létező szocializmus évei alatt a különféle kiállításokon. A nagy marxista történeti bemutatók jelentős része ma már csak emlék, ám nem egy múzeum anyagi és szellemi erőforrás híján csupán a legkellemetlenebb XX. századi részeket tudta lebontani, a korábbi történelmet bemutató kiállítási egységeket viszont változatlanul meghagyta. Az igazság teljesebb megértéséhez tudnunk kell azt is, hogy a történészek, régészek, muzeológusok között meglehetősen kis számban voltak a hegemón ideológiának szívvel-lélekkel behódoló apparatcsikok, és bár a dialektikus materialista szemlélet szinte mindenütt érvényesült, a hetvenes évektől csak meglehetősen korlátozott mértékben határozta meg a kiállítások nyújtotta összképet.
Jó példa minderre a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum ma is látható állandó kiállítása, amely A Bakony és a Balaton-felvidék évezredei címet viseli. Anyagát 1985-ben állították össze a szakma legjobbjainak közreműködésével. Rendkívül gazdag, sokrétűen, korszerűen bemutatott régészeti anyagot láthat itt az érdeklődő, különösen a történelem korai korszakainak összehasonlító láttatása példás. Igazságtalan és alaptalan lenne azt állítani, hogy rajta a történelmi materializmus közvetlen formában kitapintható, érzékelhető. De ha újrarendeznék a kiállítást, aligha írnák le ebben a formában a következő megállapítást a gótikáról: „Lényege a lassan kialakuló városi polgárság felfelé törekvő öntudatát az új technikai felfedezések segítségével kifejezésre juttatni, amely az egyház ugyancsak magasra törő igényével találkozott.”
A kiállítás ideológiától leginkább átitatott és meghamisított része természetesen a legújabb kori történelem volt, amely a kiegyezéstől az 1980-as évekig mutatta be a térség életét.
Ennek az utolsó teremnek az anyaga ma már nem látható, csupán a kiállítás még forgalomban lévő prospektusából értesülhet az olvasó a szocializmus építésének fontosabb eseményeiről, az iparfejlesztésről, a szocialista átalakuláshoz elengedhetetlenül fontos téeszesítésről, vagy éppen a Nagy Imre–Losonczy csoport által kirobbantott sajnálatos ellenforradalmi eseményekről. Mi is történt 1956-ban a ma kapható tájékoztató szerint? „Az ellenforradalmi események központja a Veszprémi Vegyipari Egyetem volt: október 22-én 20 pontból álló követeléssel léptek fel, majd 23-án délután a Petőfi Színházban rendeztek nagygyűlést. Ezen már uralkodó volt a szovjetellenesség s a szocialista eredmények becsmérlése. Október 24-én a párt- és államvezetés még úrrá tudott lenni az eseményeken, azonban 25-én elszabadultak az ellenforradalmi indulatok. Október 25-én Veszprémben esti tüntetés zajlott le. Október 26-án az egész megyében megrohanták a pártházakat, a szovjet emlékműveket, lefegyverezték a rendőrséget. Ezen a napon Várpalotán tüzet nyitottak egy szovjet gépkocsioszlopra, és 13 szovjet katonát agyonlőttek.” És így tovább. Egyébként kár lenne megszüntetni az inkriminált múzeumi tájékoztató árusítását, hiszen szép kiállítású, olcsó, német összefoglalót is tartalmaz, és legfeljebb egyharmadában találhatók ehhez hasonló, ideológiailag túlfűtött sorok…
Tipikusnak mondható a szegedi Fekete Ház tárlatának sorsa. Az MSZMP megyei bizottsága 1978-ban döntött úgy, hogy Szegeden munkásmozgalmi múzeumot hoz létre. Erre a célra a belváros egyik patinás épületét, a Fekete Házat szemelték ki, amelyben tizenhárom lakás volt, és több intézmény működött. Annak idején a megyei tanács téglajegyet is kibocsátott azzal a céllal, hogy az így befolyt pénzen megszerezze és kiürítse az 1857-ben felhúzott épületet, Mayer Ferdinánd dúsgazdag kereskedő egykori tulajdonát. A lassú kiköltöztetés miatt az átalakítás nem haladt a kívánt ütemben, így a házat csak 1985. április 1-jén adták át, az állandó történeti kiállítást pedig 1986-ban nyitották meg.
Tóth István, a szegedi Móra Ferenc Múzeum történeti osztályának helyettes vezetője e korszakot felelevenítve elmondta, hogy az épület átadására nem kellett elkészíteni az állandó munkásmozgalmi tárlatot, ugyanis a kulisszák mögött presztízs- és szakmai viták folytak, amelyek végül is megakadályozták, hogy munkásmozgalmi múzeum nyíljon a Tisza partján. A budapesti Munkásmozgalmi Múzeumnak (MMM) sikerült elfogadtatnia a helyi pártvezetőkkel azokat a szakmai érveket, amelyek szerint a Fekete Ház alapterülete kicsi és alkalmatlan a munkásmozgalom tablójának elkészítéséhez. Ma már nem lehet kideríteni, hogy a fővárosiak csak szakmai vagy más, ideológiai okokból – főleg azért, hogy a munkásmozgalom története egy helyen és egy kézben, Budapesten legyen – gördítettek-e akadályt a szegediek szándéka elé, ám akarva-akaratlanul megfúrták az eredeti tervet.
A budapesti Munkásmozgalmi Múzeum mint önálló szervezeti egység 1989 decemberében, Glatz Ferenc rendeletével szűnt meg. Az intézmény dolgozói azonban már majd egy évtizeddel korábban, az ötletgazda Nemes Dezső halála után kezdeményezték, hogy az MMM visszakaphassa 1966-ban elvett, eredeti nevét. A névváltást követően a Legújabbkori Történelmi Múzeum folyamatosan épült be a Nemzeti Múzeum struktúrájába, s amikor a millennium évében, 1996-ban megnyílt a Magyarország ezeréves történelmét bemutató kiállítás, abban – a szocializmus évtizedeit illusztrálandó – az MMM relikviái is helyet kaptak.
Az MMM ellenszegülése miatt a nyitó kiállítást Szeged XIX. századi fotó- és várostörténeti anyagából rendezték. Az egyik helyi pártkorifeus állítólag felháborodásának adott hangot, amikor meglátta az angyalokkal körülvett koronás címert a terem egyik sarkában. Az 1986-ban a Fekete Ház emeleti, 180 négyzetméteres termében nyílt állandó történeti kiállítás Csongrád megye társadalomtörténetét mutatja be a kiegyezéstől 1945-ig, és a muzeológusok szerint ma is vállalható minden szempontból. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ez a tárlat a budapesti Munkásmozgalmi Múzeum szakmai támogatásával jött létre. Tóth István tájékoztatása szerint a rendszerváltás után az állandó kiállítás egy részét átrendezték, az illegális kommunista mozgalom tablóit eltávolították, és a helyükre az egyetem alapításával kapcsolatos dokumentumokat tették. (A szegedi egyetem a trianoni békekötést követően jött létre, amikor a kolozsvári tudományegyetem átköltözött a Tisza partjára. Fejlesztésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Klebelsberg Kuno, az 1920–30-as évek kultuszminisztere, ezért a tárlat Szent-Györgyi Albert mellett neki is nagy teret szentel.)
Tóth István elmondta, hogy a múzeum érdekes módon a rendszerváltás után kapta a munkásmozgalomra vonatkozó gazdag anyagot. Amelyet természetesen sehol sem állítottak ki. A dokumentumok az MSZMP felszámolt helyi központjaiból, archívumaiból kerültek ki, és jelenleg raktárakban őrzik őket a Tanácsköztársaság-, a Lenin-szobrok és a szovjet hősi emlékművek társaságában. A múzeum szűkös raktározási lehetőségei miatt ezeknek a rekvizitumoknak a végső helyét a tulajdonosnak, a városnak kell megtalálnia. Információink szerint egyébként az állandó történeti kiállítást a közeljövőben lecserélik.
(A cikk elkészítésében közreműködtek: Dévényi István, Halász Miklós)