MI A MAGYAR?

Miután az isteni Mátyásnak rendben megadták a végtisztességet, és a temetés nagy pompával lezajlott, a helyzet komolyra fordult, mert az interregnum már az érdekcsoportok hátrányára vált, törvénysértésre ingerelt, és növelte a bűnözők merészségét; a királyválasztás tehát nem oktalanul foglalkoztatta az országatyák elméjét. Orbán egri püspök, az országnagyok ez időbeli vezetője tudott a különböző pártok létéről, és nehogy az állam valami kárt szenvedjen, a tanács határozata alapján meghirdette a királyválasztó országgyűlést, amelyet a pesti mezőn, a Duna partján szoktak tartani. Napját május idusára rendelték. A tartományuraknak és a nemességnek annyi időt engedtek, amennyi alatt a magyar birodalom legtávolabbi sarkából is össze tudtak gyülekezni. Úgy látszott, hogy a dolgot siettetni kell, nehogy a pártok napról napra erősödjenek, mert a véleményeket most még nem befolyásolta semmi, még nem osztották meg ígéretek és ajándékok, és ilyenkor még általában könnyebb a tanácskozás. Később, amikor az emberek hajlandósága megoszlik az egyes frakciók között, már nagyon nehezen lehet egy akaratra kényszeríteni őket…
Így aztán ebben az időben úgy hozta a magyarok végzete, hogy öt küldöttség zaklatta a királyválasztó gyűlést. Először is a császári, mely úgy látszott, hogy mennél nagyobb tekintéllyel rendelkezik, annál több jogot formál a királyságra, azon egyezmény alapján, melyet a császár kötött volt Mátyás királlyal, amikor visszaadta neki a szent koronát. Aztán a cseh – ha a választás sora kedvez – a többinél sokkal inkább reménykedhetett, hiszen az örökösödés joga támogatta. Továbbá a lengyel, amely Albertnek követelte a trónt; és az aragóniai, mely – hogy Beatrix királyné méltóságát megőrizze – azon iparkodott, hogy házastársként következzék az uralomban. Ezekhez járult a Corvinus-féle, mely sokat fáradozott azért, hogy János herceg, Mátyás fia kövesse az atyját, és kétségkívül ellenkezés nélkül követte volna, ha törvénytelen származása gátat nem emel elébe. Őt támogatta minden előkelő, egyházi és világi egyaránt, akit a Corvinus bőkezűség megnyert, és múlhatatlan jótéteményekkel lekötelezett. Ezt a nagy részrehajlást az ifjú hatalma is növelte, apja ugyanis, jól sejtve a bekövetkező bajokat, a koronát, az örökséget, a kincstárat, az összes várat előre neki rendelte, sőt föleskette fiára az összes várkapitányt, nagyrészt a főurakat is, és így bizony kis híján, ha az eskütevők becsülete és az ő tanácsadóinak az esze nem hiányzik, ma őt uralná az ország.
A gyűlés idején e sok küldöttség éjjel-nappal az atyák körül sündörgött, ígéretekkel, vesztegetéssel, könyörgéssel úgy beszőtte-fonta az emberek ítélőképességét, hogy senki nem tudta, mit kívánjon leginkább. A különböző törekvések e sokféle mesterkedése közepette senki nem tudta megítélni, mi hasznos az államnak. De hát ki csodálhatja a frakciók e sokaságát a magyarok között? Bizony, ezek ősidőktől fogva újra meg újra kihajtanak, táplálójuk a szomszédság meg a félelem… Ki-ki a saját érdeke szerint gondolkodik; az állam ritkán talál hűséges őrzőt, és akiket az isteni kegyelem mégis arra rendel, azok vajmi kevesen vannak.
(Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei)