Igaz, amit az egyik bulvárlap címoldalán olvashattunk: onnan értesült a nyugdíjazásáról, hogy a portás nem engedte be a Magyar Televízió épületébe?
– Nem igaz. Tavaly november 30-ával közös megegyezéssel távoztam a televízióból. Májusban életműdíjat kaptam, később pedig megkérdezte a funkcionális igazgató – így hívják most a személyzetist –, hogy mit gondolok a visszavonulásomról. Teljes elismeréssel beszélt a munkámról, és elmondta, hogy a szolgálati időmet kitöltöttem, tehát nem kell dolgoznom. Megkérdeztem, hogy nem hasznosíthatnám-e valamilyen más munkakörben a tudásomat, de amikor harmadszor is azt hallottam válaszként, hogy már nem kell dolgoznom, rájöttem, felesleges olyan szekér után futnom, amelyiken – közel negyven év után – nincsen számomra hely. Valójában ma sem tudom, miért? Valójában a módszer fájdalmas, nem a tény.
– Aligha vagyok egyedül, aki hiányolja a képernyőről. Egyike volt azoknak, akik a szakmát megteremtették. Miféle ambíciók hajtották a tizennyolc esztendős leányt a képernyő felé?
– Érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész tanszakára jelentkeztem, a harmadik rostán estem ki. Aztán érkezett egy levél az MTV-től, hogy jelentkezzem bemondómeghallgatásra. És pár hónap múlva – először 1964. február 29-én – a képernyőn voltam. A következő fordulóban felvettek ugyan a színművészetire és az ELTE-re is, de akkor már tudtam, hogy nem lenne belőlem jó színész, így az egyetemet és a televíziót választottam. Van diplomám, két nyelvvizsgám. Akkoriban ez követelmény volt a Magyar Televízióban. S bár kezdetben mindezzel nem rendelkeztem, valamiért alkalmasnak találtak arra, hogy képezzenek.
– Az utóbbi években sokat változott a televíziózás. Hogy előnyére-e vagy hátrányára, ezt mindenki másként ítéli meg.
– Amikor odakerültem, olyan közösségben találtam magam, amelyet a pártállam válogatott ugyan össze, de voltak velük szemben bizonyos minőségi elvárások. Például a felsőfokú végzettség. A szerkesztők, a műsorkészítők többnyire tanári diplomával rendelkeztek, sok író, költő dolgozott akkortájt a televízióban. Volt az intézménynek egyfajta rendje, felépítménye, kiszámíthatósága. És voltak irányelvek, amelyek alapján készültek a műsorok. Az elvárások világosak voltak, a cölöpöket ismerte mindenki. Ennek az alkotó gárdának egy része járt külföldre, tapasztalatokat szerzett, felfogta, mekkora hatalom került a televízióval a kezébe, megtanulta, mit hogyan kell tenni a hatásfok növeléséért. Így azután az évek során a televízió mindig egy kicsit más, egy kicsit jobb lett. Annak idején a Ki mit tud?-ról először hallani sem akart a politikai vezetés. Aztán a KISZ-nél valaki felismerte a benne rejlő lehetőséget, és végül a vetélkedő hatalmas siker lett. A szigor, a kötöttség mindig lazult egy kicsit, a vezetők érdekorientáltak, így meggyőzhetőek voltak, és lehetett értelmes kompromisszumokat is kötni. Így születtek értékteremtő, nevelő műsorok.
– Ügyelőként kezdte, aztán bemondó, főmunkatárs lett, a kilencvenes években pedig önálló sorozatai voltak. A Juli-suliról nemcsak rigmusok születtek, de a műsorra még a mai gyerekek is emlékeznek. Egyedül kellett felnőnie a televízióban, vagy volt segítsége?
– Ha kiválasztódott valaki, akkor megkapott minden segítséget a fejlődésre. Soha nem voltam párttag, nem éreztem azt sem, hogy ebből előnyöm lehetne. Amikor a televízióhoz kerültem, még ott éltek bennem a középiskolai emlékek. Azt tanultam a tanáraimtól, hogy mindenkitől csak annyit követelhetünk, amennyire képes, s közben észre sem vettük, hogy egyre többre vagyunk képesek. A televízió egészen más volt. Számomra csoda volt, amelynek minden pillanatát igyekeztem meglesni. Lenyűgözött, hogy előbb benézhettem, majd beléphettem ebbe a hátországba, a rivaldán inneni világba. Abban a közösségben az volt a szokás, hogy nem hozták olyan helyzetbe az embert, hogy felsüljön. Mindenki egyfelé húzott, a műsorért, a nézőért dolgozott. Olyan összmunkára volt (és van) szükség, amelyben a te sikered az enyém is, az ő kudarca a mienk is, mert csak így lehet az öröm mindenkié! Sokszor éreztem azt, hogy nem vagyok képes egy feladatra, úgy gondoltam, nagyobb bizalmat kaptam, mint megérdemeltem, de nagyon igyekeztem, hogy teljesítsem, amit várnak tőlem. Sokkal több műfajban próbálhattam ki magam, mint a kolléganőim.
– Mitől lesz egy csinos arcocskából televíziós személyiség? Az már bebizonyosodott, hogy kevés, ha gyakran mutogatják.
– Hosszú folyamat, hiszen a hitelesség megteremtéséhez idő kell. A szakmai rész még megtanulható, de valójában nem mindenki tud átjönni a plexin. Kevés, ha valaki jól néz ki. Csupán ez nem lehetne a kiválasztás alapja. Előbb meg kell ismerni, hogy mire képes, azután abból kiindulva, arra építve kell képezni és alkalmazni. A súgógép súgni jó, arra kell használni! Sok riporton, beszélgetésen látszik, hogy a kérdezőt nem a kíváncsiság hajtja, jószerivel nem is hallja, mit mond a partner, csak arra figyel, hogy az előre megfogalmazott kérdéseket feltegye. Nem is lesz belőle soha televíziós személyiség. A riporternek, műsorvezetőnek azt is meg kell tanulnia, hogy – az általános emberi értékeken túl – az ő dolga nem az állásfoglalás, hanem a lehetséges álláspontok bemutatása.
– Tudatosan alakította a képernyős személyiségét?
– Nem nevezhetném tudatos építkezésnek. Belső elvárásaim voltak, otthonról hozott neveltetésem, amely arról szólt, hogy minden rám bízott feladatot lelkiismeretem szerint a lehető legjobban oldjam meg. Ám az sem elhanyagolható, hogy olyan emberek vettek körül, akik bíztak bennem, segítettek, akiknek adtam a véleményére. Szerencsém volt, mert a nézők elfogadtak olyannak, amilyen kamera nélkül is vagyok. Soha nem éreztem, hogy sztár lennék, mert mindig azzal voltam elfoglalva, hogy tanulnom, készenlétben lennem és dolgoznom kell. Amikor a táncdalfesztiválok kezdődtek, olyan követelmények elé állítottak, amelyekhez semmiféle gyakorlatom nem volt. Ott álltam egy színpadon, az eseményt közvetítette a tévé és a rádió is. A rádióban két másodperc szünet is örökkévalóságnak tűnik, de óriási a különbség a színpadi és a képernyőn való viselkedés és munka között is. Ezt a három műfajt kellett egy személyben ötvöznöm úgy, hogy mind a háromnak megfeleljek, hogy a hallgató, a néző, a jelen lévő közönség úgy érezze, csak hozzá szólok. És sikerült! Fogalmazhatom úgy is, hogy bedobtak a mély vízbe, aztán lesték a túlsó szélén, hogy partot érjek. Odaértem, mert ők ott vártak rám. Kevesen tudják, milyen magányos lény a bemondó. Ül szemben a kamera vakon fekete optikájával – s még az sem mindegy, hogy annak a csőnek melyik részébe néz, hogy pontosan a néző szemébe nézzen –, közben pedig ember módjára kell viselkednie. Tizenöt évig jártam Fischer tanár úrhoz beszédtechnika-órákra, közben lestem a nagyokat – Tolnay Klárit, Zentai Annát, Latabár Kálmánt –, hogy megtanuljam tőlük, hogyan kell viselkedni a színpadon, hogy sikerem legyen.
– Vajon csak a nosztalgia teszi, hogy amikor Kudlik Júlia, Tamási Eszter vagy Antal Imre bolondozott szilveszterkor, akkor az szerethető, élvezetes volt? Ha a mai televíziósok teszik ugyanezt, szinte szánjuk őket.
– Csak csöndben mondom, hogy a legutóbbi szilveszteri műsornak helyenként még a párbeszédei is megegyeztek a hajdanival. De maradjunk a lényegnél. Az én színészkedésem nem valódi színészkedés volt, hiszen csak azt csináltam, amit tudok. Velem szemben a nézőknek más volt a mércéjük. Akkor én már tizenöt éve a televízióban voltam, tettem a dolgomat, az emberek ismertek. Most szilveszterkor azonban szinte ismeretlen emberek álltak ott. Hozzáteszem, nem az ő hibájuk!
– Egykor legendás párost alkottak Ősz Ferenccel a táncdalfesztiválok műsorvezetőiként, később pedig Antal Imrével. A közönség hálás volt azért a harmóniáért, derűért, amit árasztottak. Nehéz volt kiharcolnia az egyenrangúságot a férfiak mellett?
– Antal Imrétől rengeteget tanultam. Egy idő után annyira összehangolódtunk, hogy ha háttal álltunk is egymásnak, tudtuk, mit tesz a másik. S ha egyenrangú partnereknek látszottunk is, valójában mindig csak unterman voltam. Poénom alig akadt. De rájöttem, hogy ha nevet a közönség, akkor mindegy, kié a poén. Fel kell időnként ismerni, hogy a másik segítése közös sikert hoz.
– Hasonló harmóniában éltek egymással a bemondónők is?
– Nagyon jó viszonyban voltunk. Soha nem jutott volna eszembe, hogy elvitassam Takács Mari elsőségét. A fúrás, az irigykedés nem természetem. Ha láttam, hogy valaki jobb nálam, arra ösztönzött, hogy én még jobb legyek. A látszat soha nem érdekelt, mindig a dolgok nehezebb végét fogtam meg. Kezdetektől műsorvezetője voltam a Deltának. De soha nem mondtam el addig egy szöveget, amíg nem értettem, mert meggyőződésem, hogy látják az emberen, ha tudja, miről beszél.
– Mi változott meg az utóbbi évtizedben a lényeget tekintve a Magyar Televízióban?
– A rendszerváltozás előszele a médiában már érezhető volt, elkezdődött a lazulás. Megindult például a Hétvége című nonstop műsor, majd a Tv 2 – „az igazi”, mi csak így nevezzük –, ami összetörte a korábbi szigorú struktúrát. Minden tévés szóhoz juthatott, akinek volt ötlete. Lubickoltunk ebben a helyzetben, ugyanakkor szerencse, hogy vége lett, mert úgy nem lehetett volna sokáig folytatni. Azután amikor kinyíltak az ajtók, őrült nagy huzat lett, és olyan emberek kerültek elő a televízióban is, akikről korábban azt sem tudtuk, hogy a világon vannak. Azt hitték, hogy övék a bölcsek köve. Márpedig az „én ezt láttam” vagy „én így látom” még nem jelenti azt, hogy az is az igazság! A hatalom rájött arra, hogy a helyzet így ellenőrizhetetlen, és zavarta az is, hogy úgy látszott: a média, nem pedig a politikusok vitték véghez a változásokat. Megérkeztek tehát a szemfülesek, akik pozíciókat akartak szerezni, és közben elsikkadt minden, ami a közszolgálat lényege. Ismét elmaradt az önmagunkkal való szembenézés, ahogyan elmaradt a második világháború után is. Az életben és a szakmában is megkérdőjelezhetetlen értékek nélkül maradtunk. Fájdalmasan szomorú hiány! A sikerületlen médiatörvény tovább rontotta a helyzetet. A szakmaiság a perifériára szorult, ma a Magyar Televízióban a második, harmadik vonal került középvezetői szintre, azok, akiknek még a tanulóéveiket kellene tölteniük. Ezt a szakmát az öregektől lehet ellesni, ilyenek viszont ott már nincsenek. Jövőt pedig nem lehet hagyományok nélkül építeni.
– Beszélünk a közszolgálatiságról, de mindenki mást ért rajta.
– Négy évig készítettem a Juli-sulit, s ebben a heti huszonöt percben éppen a közszolgálatot próbáltuk megvalósítani. Ez életmódtanító, példát mutató, ismeretterjesztő műsor volt olyan generációk számára, akik többet látták életükben az óvó nénit és a tanító nénit, mint az édesanyjukat. Így azután nem tanultak meg főzni, vasalni, pénzt beosztani, háztartást szervezni, családot nevelni. Amikor felvetettem, hogy szükség lenne egy ilyen műsorra, nem sokan hittek a sikerben. Vasárnap reggel nyolckor! Azt mondták, őrült vagyok. És bejött. Szó esett a Juli-suliban a gyerekápolástól kezdve a varráson, kötésen és virágápoláson át az ünnepek szokásaitól a néprajzáig mindenről. Vasárnaponként a fél ország azt főzte, amit reggel ebben a műsorban látott. Kérték, hogy előre jelenjen meg a műsorújságban a recept, hogy be tudják szerezni a hozzávalókat. A maga módján arra tanított ez a műsor, hogy a napi kis sikerélmény mindenkinek kijár, hiszen megdolgozik érte! Közben mondták azt is, hogy odakötöm a nőket a tűzhely mellé. Pedig hasznos tanácsokkal segítettünk nekik abban, hogyan legyen rend, szervezettség körülöttük, és akkor lesz idejük magukra, a családjukra, és mosolyogni is marad majd erejük. Erre a műsorra a közszolgálati televíziónak ma nincsen szüksége, ahogy rám sem. Volt egy másik műsorom, a Gazdit keresünk. Ez elsősorban arról szólt, hogy gazdátlan állatokat otthonhoz juttassunk, de közben az állatszeretetről, a felelősségvállalásról is, és ki nem mondva ugyan, de az egymás iránti felelősségről is. Nem volt rá pénz. Pedig éppen hogy meg kellene fordítani a dolgot: előbb dönteni el, hogy milyen műsorokra van szükség, azután szerezni meg hozzá a pénzt.
– Nem lehetne eladni ezeket az ötleteket a kereskedelmi televízióknak? A Juli-sulinak mindig voltak szponzorai, támogatói, az ilyenfajta műsorok pedig most divatosak igazán.
– A Juli-suliban valóban volt reklám, csakhogy nem önálló betétként jelentkezett. Funkciója volt, és nem volt harsány. Soha nem voltam hajlandó olyan árut ajánlani, amit előtte ki nem próbáltam. Soha nem mondtam, hogy ezt vagy azt vegyék meg, hanem bebizonyítottam, hogy az jó és hasznos. A Juli-suli nem ment ki a divatból, hiszen ma, amikor a család van a középpontban, még nagyobb szükség lenne effajta életvezetést tanító műsorokra. Kereskedelmi televízióban azonban nem biztos, hogy működhetne, mert én a meggyőződésem ellenére nem lennék hajlandó egyetlen terméket sem ajánlani. A hitelesség nem divat kérdése! Ebből viszont konfliktusok keletkeznének. A kereskedelmi tévékkel az a legnagyobb gondom, hogy testidegenek a nézőktől, kevés az önálló ötletük, kereskedelmi központokban kitalált licencműsorokkal kezelhető masszává akarják gyúrni a nézőt, és megpróbálják elhitetni velük, hogy arra van szükségük, amit látnak.
– Ezért jönnek a csendes nyugdíjas évek? S az emlékek ápolása?
– Jelenleg szokom az új helyzetemet, és élek! Élvezem, hogy vége az állandó készenléti állapotnak, hogy több időm van a családomra, a barátokra és a kutyámra, valamint hogy az ünnepeket akkor tudjuk megünnepelni, amikor az idejük van. Huszonöt éven át voltam „angyalka”, azaz a szentestét a képernyőn töltöttem. Lehet, hogy később hiányozni fog a közösség. Keresem, hol tudnék segíteni, hol érzem jól magam. Közben várok, mert sok időm van. Talán lesz valami, amiről én is úgy érzem, hogy kell, és hely, ahol kellek.
***
Kudlik Júlia: 1963-tól a Magyar Televízió munkatársa, előbb ügyelő, majd asszisztens, bemondó,
1983-tól bemondó főmunkatárs,
1992-től főmunkatárs. Alapító munkatársa az Iskolatelevíziónak,
1964-től a Delta műsorvezetője. A nyolcvanas évek második felétől készített önálló műsorokat.
1989-ben alapító tagja volt az új szerkezetű Tv 2 stábjának, ahol a bemondói munka mellett már szerkesztői, műsorvezetői, riporteri feladatokat is kapott. Önálló sorozatai: Gazdit keresünk, az Állatok védelmében, Juli-suli. Több könyve jelent meg.
2001. október 1-jétől munkaviszonya a Magyar Televízióban megszűnt.
villamosenergia kereslet
A rugalmassági megoldások jelenthetik a megoldást a magas és ingadozó energiaárakra
