Össztűz a kormányfőre

Mintha csak két kézzel szórta volna valaki az utóbbi hetekben-hónapokban a banánhéjakat, amelyeken a brit kormány elcsúszhat. Kiderült, hogy Jo Moore, a Downing Street propaganda-üdvöskéje a közlekedési és önkormányzati minisztériumban azt tanácsolta, hogy a szeptember 11-i terrortámadást követő napokban „temessék el” a kormány szempontjából káros, de eltitkolhatatlan közlendőket a terrorellenes hadjárat hírei alá, majd fittyet hányva az emiatt támadt felháborodásra, ugyanezt tanácsolta Margit hercegnő halálakor.
Kiderült, a miniszterelnök a román kormányfőhöz intézett levélben támogatott egy „brit” acélvállalatot, amely acélüzemet akart vásárolni Romániában, s hogy az egyébként nem brit, hanem indiai vállalat tulajdonosa korábban 125 ezer fontot adományozott a Munkáspártnak. A miniszterelnök külföldi útjai gyanúsan egybeestek olyan hazai földindulásokkal, mint a vasutasok elharapódzó, és a postások tervezett sztrájkja, vagy a betegellátás hiányosságainak újabb, kínos részletei.
Amint azonban Harold Wilson, a hatvanas évek munkáspárti miniszterelnöke mondta, két hét nagyon hosszú idő a politikában. Néhány hét alatt sokat felejtenek, sokat bocsátanak meg a választók. Tony Blair szempontjából nem az a veszély, hogy a szétzilált, erőtlen toryellenzék ellene hangolhatja a választókat a kormányra nézve kínos események hangoztatásával.
Nagyobb veszélyt jelent ennél az, hogy Blair saját pártján, sőt kormányán belül is politikai ellentétek vannak sarjadóban. Megoldatlan az ellentét Blair és pénzügyminisztere, Gordon Brown között az euróval kapcsolatban, a párt parlamenti csoportjának nagy része elégedetlen a lordok házának reformjával, és veszedelmesen eltérnek a párton belüli vélemények a kormány és a közszolgálati szakszervezetek közti csatározást illetően.
Kérdés, hogy keresztülviszi-e Blair a közszolgáltatások alapos feljavítását az évek óta ígért strukturális változtatásokkal, amelyeket a szakszervezetek mindenütt elleneznek a betegellátás, az oktatás, a közlekedés, a bűnüldözés terén, vagy behódol a szakszervezeteknek úgy, mint elődei a hetvenes években, aminek eredményeképpen a Munkáspárt közel másfél évig kirekedt a hatalomból. Ezek a Munkáspártot, sőt még a kormányt is megosztó hazai problémák azok, amelyek elől a miniszterelnök nem menekülhet a világpolitikába, de még a személyes népszerűségbe sem.
Winston Churchill hallatlanul népszerű volt a háború végén, amikor választási vereséget szenvedett, Margaret Thatchert saját elégedetlen miniszterei buktatták meg. Tony Blairre a legközelebbi jövőben nem leselkedik ilyen veszély, de hamarosan olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megosztják a közvélemény, és könnyen alááshatja általános népszerűségét.