Ötletek félelemkeltés céljára

A szocialisták és a szabad demokraták visszatérő, vészjósló kampányszövege, hogy a félelem országában élünk, eleddig csak ostoba, nyereségvágyból elkövetett frázispuffogtatásnak tűnt. Attól meg még inkább, hogy olyan „civilek” is ringbe szálltak mellettük, akiknek a vezéralakjai Hanti Vilmos, a magyar ellenállók és antifasiszták elnöke, az acélos Lendvai Ildikó és a sűrű metamorfózisokon áteső Tamás Gáspár Miklós. Az újjáéledt charta ismét akcióban – hajlamosak voltunk eddig elhessegetni magunktól az aggodalom felhőit.
A jelek szerint azonban egyesek tesznek is róla, hogy valóban legyen ok a szorongásra: a félelemmel riogatók nekiláttak a magyar polgárok egy jól körülhatárolható csoportja megfélemlítésének. Sajnos, valóban lenne mi ellen tüntetni a jogvédőknek, ugyanis – amint tegnapi számunkban megírtuk – a Szocialista Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége templomfigyelő szolgálatot hozott létre. Vezetőjük, Kalmár Szilárd tájékoztatása szerint a 170 fős monitoringcsapat, akik között – a szakma nagyobb dicsőségére – akad újságíró és rádiós is, az elkövetkezendőkben a misék, istentiszteletek látogatásával szándékozik tölteni idejét. Na nem a lelki épülés végett, hanem „megfigyelőként”.
A prédikációkat rögzítik, kiértékelik, az információkat egy nyolcfős csoportnak továbbítják feldolgozásra. Munkálkodásuk eredményéről füzetet jelentetnek meg (ne is kérdezzék, hogy kinek a pénzéből, hogy a diákhitellel és tandíjmentességgel agyonsanyargatott egyetemisták, főiskolások fáradozásait vajon hol díjazzák. Még az is előfordulhat, hogy párttámogatásból, tehát többek között a templomjáró adófizetők pénzéből. Ki tudja? Mint a vezető mondta, korábban az Ifjú Szocialisták Mozgalma és a Fiatal Baloldal is támogatta őket, de tavaly márciusban megszakították a kapcsolatot, hogy ne lehessen a szervezetre azt mondani, hogy az az MSZP „trójai falova a felsőoktatásban”.) Mindenesetre eme kiadványban név szerint, idézetekkel fűszerezve fogják felsorolni a szerintük
„nem semleges” papokat és lelkipásztorokat, egyházi személyeket.
Hogy ennek az egésznek mi értelme van az ön és közveszélyes pszichológiai zavarkeltésen kívül, megfejthetetlen. A terv annyit mindenesetre bizonyít, hogy a paranoia egyes esetekben ragadós: Horn Gyula szocialista exminiszterelnök nem éppen egyházbarát, de e tárgyban következetesen hangoztatott víziói termékeny talajra hullottak. Az azonban elgondolkodtató, hogy egyetemista buksik bizonyultak fogékonynak ezekre a legsötétebb kommunizmus levegőjét felidéző avas dumákra. Ez azt is bizonyítja, hogy valóban baj van a hazai történelemoktatással, hogy a megújulásra, szemléletváltásra igenis szükség van, hiszen tovább élnek és virulnak a régi romboló sztereotípiák – ez esetben például az egyházakkal kapcsolatban.
Képzeljük csak magunk elé: a szentmisén – ami egyébként misztérium, a hívő ember legszemélyesebb, bensőséges lelki aktusa lenne – a csendes imát a hátsó sorokban szorgalmasan jegyzetelő szocialista egyetemisták lankadatlan, érdeklődő figyelme, és tollainak percegése kíséri. Az ifjak – a biztonság kedvéért – a gyóntatófülkék közvetlen közelében helyezkednek el, hátha kihallatszik valami. Hátborzongató perspektíva, de nagyvonalú szponzorok mellett még az is elképzelhető, hogy szupermikrofonnal rögzítik az ott elhangzottakat. Mint a régi szép időkben, az Állami Egyházügyi Hivatal alatt. A mások lelki életének szuverenitását és a demokratikus rend egyik oszlopát jelentő vallásszabadságot lábbal tipró egyetemisták mindenesetre büszkén vállalják a „felelősségteljes” küldetést.
Horn Gyula kortesbeszédeiből nyilvánvaló, hogy a baloldal abban a hitben van, az egyházak démonizálásával, tekintélyük lejáratásával több szavazatot nyer, mint amennyit a hívők személyében elveszít. A pártállam szomorú örökségére építenek ebben a kampánytémában is: az „ingyenélő”, „hataloméhes”, „népnyúzó” klérustól való irtózásra, amit a pártállami időkben számos generáció tudatába sulykoltak bele több-kevesebb sikerrel már az iskolapadban.
Azonban a társadalom bizonyos rétegeiben máig lappangó félelmeket táplálni veszélyes is lehet. Az egyházak ugyanis – éppen küldetésükből következően – védtelenek a támadásokkal szemben. Elég, ha csak visszatekintünk az elmúlt évek krónikájára: a keresztdöntésekre, a templomgyalázásokra, a feldúlt temetőkre, fizikálisan bántalmazott vidéki papokra. Az elmúlt hónapokban templomfosztogatási láz tört ki az országban, kirabolták többek között az ecsédi, a vigándpetendi, a pulai templomot, monstran-ciákat, kelyheket, kegyszobrokat vittek el. Nem beszélve a közelmúlt legfájóbb – figyelmeztető – veszteségéről, a Vizsolyi Bibliáról, ami már talán egy külföldi gyűjtő széfjében lapul. A jelenlegi szabályozás szerint egy kalap alá kerül, ha valaki egy templomba tör be, vagy a sarki fűszerest rabolja ki, a büntetési tétel az ellopott tárgy értékétől függ. Isten házából azonban nem lehet szigorúan őrzött objektumot csinálni. Ha az ember az országot járja, egyre több bezárt templommal találkozik, most már valóban terjed a félelem, hiszen védekezni kell a tolvajok ellen. A templomfosztogatók tehát a vallásgyakorlás szabadságát korlátozzák. Azok pedig, akik az egyházak tekintélyét rombolják, közvetve – talán szándékukon kívül – ehhez is muníciót szolgáltatnak. A taktika tehát semmiképpen nem jó. Már csak azért sem, mert a népszámlálás bizonyította, a magyarok háromnegyede valamelyik történelmi felekezethez tartozónak vallotta magát, ha nem is gyakorolja a hitét. A templomfigyelő szolgálat papságot és a hívőket mélyen megalázó ötlete valószínűleg csak múló zavart, kisebb kellemetlenségeket okoz a hívők életében, és nem uralkodik el a rossz emlékek felidéződésével az a bizonyos, mostanában sokat emlegetett félelem. Annak ellenére, hogy a demokrácia védelmezői, a félelem ellen szakmányban fellépő szabadságharcosok szimpátiatüntetésére valószínűleg ez ügyben nem számíthatunk. Bocsáss meg nekik, hiszen nem tudják mit cselekszenek – kérte Jézus Krisztus Atyját a kereszten. Mi is csak ezt kérhetjük. A felelősség amúgy is azoké, akik a szocialista megfigyelőket a templomokba küldik.