Rövidhullámvölgy

A náci Németországból nemcsak a Shirerhez hasonlóan el nem kötelezett újságírók próbálták tudósítani a nyugati világot, hanem Hitlerrel rokonszenvező angolszász értelmiségiek is, akiknek akkori propagandatevékenysége máig legalábbis nehézzé teszi megítélésüket. A brit elhárításnak az utóbbi két évben nyilvánosságra hozott dokumentumai nyomán a nagy nevettető, P. G. Wodehouse körül lángolt fel ismét a vita.

Szülőhazájában, Angliában sem tartozik életének közismert epizódjai közé P. G. Wodehouse háborús berlini tevékenysége, amelyet néhányan – teljesen alaptalanul – egyenesen a hírhedt Lord Haw Haw (alias William Joyce), a brit náci párt háború előtt Németországba távozott alvezérének Berlinből sugárzott angol nyelvű műsoraihoz hasonlítanak. Lord Haw Haw-t (gúnynevét jellegzetes, öblös beszédmodora miatt ragasztották rá) a világégést követően felakasztották az Egyesült Királyságban, miután a bíróság elítélte hazaárulás vádjával.
Wodehouse, akinek berlini rádióbeszédeit semmiképp sem lehet egy kalap alá venni William Joyce-éival, 1975-ben nyugalomban és békességben, Bálint napján távozott az élők sorából.
Ma már nem is 1941-ben közvetített öt rádióbeszéde miatt neheztelnek rá, inkább azok miatt a dokumentumok miatt, amelyek a német katonai elhárítással, az Abwehrrel ápolt esetleges kacsolatára utalnak, és amelyek két éve kerültek napvilágra a nagytakarítást végző brit elhárítás, az MI5 archívumából.
Wodehouse – Lord Haw Haw-val ellentétben – ma is népszerű, sőt rajongott szerző, majdhogynem az angol humor egyik válfajának szimbóluma. Könyvei – a hírek szerint – ott vannak a brit anyakirályné éjjeliszekrényén, Tony Blair miniszterelnök kedvenc írója, és rajongói között olyan neveket találhatunk, mint Salman Rushdie vagy John le Carré.
Mindez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy Wodehouse életének 1940 és 1944 közötti szakasza cseppet sem olyan derűs, mint regényei.
Az akkor is népszerű szerzőt Franciaországban érte a háború. Előtte már hosszabb ideje élt és alkotott Le Touquet-ban, ahonnan 1939 áprilisában is ezt írta barátjának: „Fokozatosán úrrá lesz rajtam az érzés, hogy a világ sosem állt távolabb a háborútól, mint most… azt hiszem, ha Hitler tényleg úgy gondolná, hogy bármily csekély esélye van is egy háborúnak, már idegkimerülésben szenvedne.”
Talán ezért történhetett meg, hogy Wodehouse-t oly váratlanul érte a Wehrmacht Franciaország elleni villámháborúja: még Le Touquet-t sem volt ideje elhagyni. Hamarosan a belgiumi Huy erődbörtönében találta magát, ahová a háború miatt internált külföldieket gyűjtötték össze a németek.
1941 májusában, miután 49 hetet töltött a táborban, váratlanul Berlinbe szállították, négy nappal később már rövidhullámon közvetítették első rádióműsorát Amerikába, majd később Nagy-Britanniába is. Wodehouse berlini rádiós munkájának kezdete egybeesett a Szovjetunió elleni Barbarossa hadművelet megindulásával; akik azonban ismerik e rádióadások szövegét, állitják, hogy meglepően ártalmatlan, humoros beszédekről van szó.
Robert McCrum, a londoni Guardian irodalmi szerkesztője és Wodehouse egyik életrajzírója néhány hete tette közzé az Observer hasábjain legújabb kutatásainak eredményeit, Belgiumba is ellátogatott, hogy a tábor egykori lakóinál érdeklődjön a neves íróról. A visszaemlékezésekből kiderül, Wodehouse az internálótáborban legújabb regényén dolgozott, ám annak ellenére, hogy berlini rádióadásaiban később utánozhatatlan humorával számolt be az itt történtekről, az egykori internáltak szerint a napóleoni időkben épített Huy várbörtöne maga volt a pokol, sokan követtek el ott öngyilkosságot. McCrum George Orwellt idézi, aki szerint „Wodehouse fő ideája e műsorok elkészítésekor az volt, hogy kapcsolatban maradjon közönségével, és – ez a humorista szenvedélye mindenekfelett – nevettessen”. McCrum megjegyzi, hogy az író célja kudarcba fulladt: a villámháború, az angliai csata és a német tengeralattjáró-háború zajlása idején az angoloknak nem támadt kedvük nevetni a Berlinből sugárzott poénokon. Az igazság persze valószínűleg közelebb áll ahhoz a vélekedéshez, miszerint Wodehouse a szabadulásáért cserébe vállalta az öt rádióműsor elkészítését.
Később a naivitásával magyarázta tettét. Erről irodalmi körökben legendák keringenek, az egyik ilyen történet nemrég került elő: eszerint Wodehouse Berlinben, miközben javában folyt az angliai csata, ügyvédet keresett, hogy beperelje az őt támadó egyik londoni napilapot. Szándékától csak hosszas rábeszélést követően állt el. Ártatlan kérdését egy akkori német ismerőse idézte fel a brit sajtónak: „Gondolja, hogy ez jelen körülmények között nehézségekbe ütközne?” „Nem. Ez jelen körülmények között lehetetlen” – érkezett a válasz.
1943-ban Berlinből a megszállt Párizsba költözött, és az ott töltött egy év az igazán kellemetlen a két esztendeje közzétett dokumentumok tükrében. Az akkori párizsi német nagykövetség archívumából ugyanis olyan iratok kerültek a brit titkosszolgálathoz, amelyek azt bizonyítják, hogy Wodehouse a náci párt fizetési listáján szerepelt. Az egyik dokumentum szerint a követség 1943-ban 23 ezer birodalmi márkát (mai értéke 32 ezer angol font) kapott Berlinből arra a célra, hogy kiutalja Wodehouse-nak és feleségének, akik igen szép summára rúgó havi juttatásban is részesültek, miközben egy párizsi luxusszállodában laktak. Egy másik irat szerint Wodehouse-ék jogosultak voltak a követségi szappan- és cigarettajuttatásra is, „csakúgy, mint a nyelvi osztály többi tagja”, ami azt a gyanút erősíti, hogy az író a német elhárításnak is dolgozott. Más dokumentumok tanúsága szerint az az állítás is nehezen fenntartható, hogy felesége kérésére, a Berlin elleni légitámadások miatt költöztek Párizsba. A dokumentumok azt sugallják, hogy az író állami megbízatással érkezett a francia fővárosba.
Párizs felszabadítását követően Wodehouse persze hallgatott erről a kapcsolatról az őt kihallgató MI5-tisztek előtt, ami azt mutathatja, hogy mégsem volt „ostoba segg” életének ebben a korszakában, amiként saját magát nevezte később az 1941-ben elhangzott rádióadások miatt. (A brit kihallgatók csak a rádiós szereplésekről kérdezték őt, az Abwehrrel való kapcsolat gyanúja ekkor még fel sem merült.)
Úgy tűnik, a Nyugat, ahogy a bolondnak nyilvánított, és így büntetését szintén elkerülő Ezra Poundban is, nem az ellenséget, hanem a művészt tartotta fontosnak Wodehouse-ban. Mindenesetre az író soha nem tért vissza Nagy-Britanniába. Az Egyesült Államokban telepedett le, és hogy ez a négyéves közjáték mit sem vont le írói munkásságának értékéből, és botlását a legfelső körökben is megbocsátották (ahol bizonyára régóta tudtak a párizsi kalandról is), bizonyítja az a tény is, hogy 93 éves korában, hat héttel a halála előtt P. G. Wodehouse-t lovaggá ütötték.