Szóda nélkül

Kórházba ment az én szódás Sanyi barátom, holott előtte megbeszéltük, hogy nem csinálunk ilyet, se kórházba, se szanatóriumba nem megyünk, fiatalok és talpraesettek vagyunk, fütyülünk a világra, rajtunk még a metszőolló sem fog.
Erre most itt vagyok félkarú óriásként, mert ez a csibész bement a kórházba…
Nem szerelmet akarok vallani, de mindenkinek megvan a maga fóbiája, ki bélyeget gyűjt, ki a konnektorba nyúlkál. Nekem ez a vén bankrabló adatott, hadd ne mondjak szépeket róla. De mondok. A következő minden volt eddig ez a jó Sándor, sorolom: mérnök, biztosítási ügynök, benzinkutas, orvlövész, pilóta és vadakat terelő juhász. (Legközelebb a pilótaszakma áll hozzá, ha repülőgép húz el a műhely fölött, lök félre mindenkit, néz fölfele, hogy Fokker nemtudoménhanyast látunk, viszont le fog zuhanni szegény, miután csapágyas.)
Így, ebben a légkörben teltek az elmúlt évek, ő buborékokat rakott a szódába, én cikkeket fabrikáltam, néha egymás szüleit szidtuk, de ez így volt jó és őszinte, mert ahol nem szidják a másik szüleit, ott nincs is igazi kapcsolat.
Hát erre most bement ez a bitang a kórházba, a vén táppénzcsaló, mi meg itt vagyunk szóda nélkül, anyátlanul.
Az egész persze jelképes. Mindenkinek van egy megveszekedett szódása. Ami nekem ez a Sándor, az lehet, hogy neked a Tóni, az óbudai fröccsöntő, vagy Béla, a zugbukméker. Nem vagyunk egyformák.
Mondom, itt vagyunk Mátyásföld legszélén szódás Sándor nélkül – nem kívánom senkinek ezt az érzést. A nap ugyan fölkel, meg a híreket is bemondják a rádióban, de valahogy szűkebb a világ, halványabbak a fények, meg semmi nem úgy működik, mint annak előtte.
Gyere már haza, Sanyi!