Tyunyi

Bármennyire hihetetlen, Jezovicsnak is volt apja – bár a tagolatlan időben ő maga is ugyancsak apává, sőt nagyapává lett –, apja, akit mindenekfölött szeretett, s noha lassan ugyancsak a finisbe fordult, miként atyja a saját csillagpályasalakján, ma is úgy gondolt reá, mint a csillagok urára, aki fényes fekete hajával kitündököl az égi szikrázásból, s meghatározza szellemútját. Akárcsak Hamlet apjának szelleme. Mindnyájan így vagyunk apánkkal, de vajmi kevéssé akarjuk ezt bevallani. Folyton küszködünk égi lényével, csaknem mitológiai harcot folytatunk el nem lankadó akaratával. Apa az apa.
Jezovics örült is ennek, mert sosem élt benne az ellenkezés ama nagy öröme, amely például Riki bátyjában élt, csak hogy szembeszállhasson nemző ősével, noha ő is tudta, többet tud náluk, s tartásában is különb ember tán, mint ők valaha is lehetnének.
Ahogy Kosztolányi nem tudott elszakadni az apjától:
„Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:
»Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék«,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő olcsó cigaretta
füstjére és futott, telefonált
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.”
Tusakodásainkat, ödipuszainkat letéve mindnyájan így volnánk, s Jezovics is azt tapasztalta, ő is teremtetett, ő is így van az apjával, akit kiskamasz korában elvittek a mindenkori Szovjetunióba, ahonnan – kvázi – nincs visszatérés. Apja akkor már ötven volt és civil, hiszen csupán burzsoá mivolta – a legnagyobb magyarországi kenyérgyárnak ugyan nem tulajdonosa vagy tőkése, ám mégis igazgatója volt, a régi, porrá tört, leigázott nemzet embere – és krisztiánus hite miatt hurcolták némi erőteljes ütlegelés után az ukrajnai uzmany fogolytáborba.
Nos, ott akadt a kezébe egy orosz újság, amelyet hazahozott kölessel kilencvenkilóssá földuzzasztott és a mindenkori pufajkával – fogolypufajkával, nem ávóssal – borított hasa fölött, az inge alatt, a gatyakorcába tűzve. Csak itthon vette elő a cirill betűs nyomtatványt, amelyen Lenin még 1919-ben halkan integet a nép feje fölé, és – mosolyog. Felejthetetlen mosoly, a szöveg alatta: „Minden értelmiségit likvidálunk, aki a forradalom útjába áll!” Az öreg a lehallgatástól rettegve körülnézett, és suttogva hozzátette: s aki nem áll, azt is.
Ezt már én mondom – súgta a dermedt csöndbe Jezovics apja, s még az a fénykép sem fejezte ki azt a kettősséget, amelyet rá két évre mutatott, s amelyen ugyancsak Vlagyimir Iljics mosolygott: „Nélkülözhetetlen szükségünk van az orosz értelmiségre!”
Az apa diadalmasan nézett szét, mintha a fogsága alatti időben a gyermekei mit sem tudtak volna a bolsevik taktikáról.
Nemcsak apja volt Jezovicsnak, de apjának volt egy barátja is. Jezovics apja hazajőve az óbudai hajógyárban dolgozott, ott lett barátja egy hajókovács. Fiatal volt és selypes beszédű, de suttyomban igen jól megértették egymást. Neki is megmutatta azt a fényképet, amelyen Lenin behúzott, simléderes sapkában a népére mosolyog. A hajókovács egyetlen szóval jellemezte: „Tyunyi”.
Jezovics eme – most már idős – hajókovácsot kereste meg régi szót váltani az óbudai Hajógyári-szigeten, ahol a mester lakott.
– Nézze, kis Jezovics, maga is jól megöregedett, ahogy én, drága apja pedig égi csillanásokon figyeli már csupán a mi kisded választásainkat. Aki egyszer bolsevik, az bolsevik. Nézze ezt a Medgyessynek nevezett egyedet itt a választási fényképen. Léphet ez be a pártba, léphet ez ki a pártból, lehet ez pénzügyminiszter, főfóka vagy banktitán ezüst- és harántcsíkos nyakkendőjével, lehet ez proli vagy úr, nyithatja franciára vagy oroszra az ajkát, lehet ez álszociáldemokrata vagy bősz komisszár: t y u n y i. Most is azt mondom, erre is azt mondom.
A vérükben van. Nem tudnak másképp mosolyogni. Az ember a külsején hordja a belsejét. A hüllő hüllőszerű. Az ember – ember. Ez maga az apparát mosolya. Nehogy azt higgye, ezt a hamiskás, szinte csábító mosolyt nem itt tanulták. Nem a gyerekkorukban tanulták. A gyűlölet pártkorában. S még azt mondják, a másik oldal kirekeszt és gyűlöl, üldöz? Gyermekem – mondhatom így az apád után, nagyon szerettem az apádat, böcsületes ember volt –, ez a mosoly már ránőtt, ez a módszer mosolya. Átível a generációkon – Lenintől Medgyessyig. Mit akarsz? Nagy út! Enyhén biggyedt félajak, alig nyílt száj, huncut, hamiskás kacsintás a tekintetben. Mért, Kádár nem ilyen volt? Mi lett szegény csőbe húzott Benjámin László verséből: „Nyílt szó, födetlen arc!”
Én tudom. Én aztán tudom. Mindig minden ízemben munkás voltam. És kommunista! Hittem. Ez nem eszme, ez nem állam, még csak pénz sem. Ez az apparát. Amelyet az egyén fölszámolására találtak fel. De miért, gyermekem? Mert nincs más. Nincs bennük semmi más! Ez a lelkük állapota. T y u n y i s á g! Nem így mondtuk apáddal?
Még valamit. Ez átterjed a partnereikre is. Nézd meg ezt a megduzzadt, álmagyar bajszú Kuncét! Sose nyíltan! Sose merészen! T y u n y i. Ha van Tyunyi I., akkor emez meg Tyunyi II.
A nagy hátvédsor!
Egy hokedlin ült. Szél borzolta ősz haját, ahogy integetett.