Utazás a múltba

Rendezgettem a múltkoriban a könyveimet, és a kezembe került egy régi atlasz, talán még diákkori. Valaha sok izgalmas órát töltöttem a társaságában: bele-belelapozva utaztam, képzeletben bejártam az egész világot. Emlékszem, később is nagy hasznát vettem, mert nincs izgalmasabb böngésznivaló a térképnél. Nyári szabadságra készülődve mindig eligazított, ilyenkor félig hunyt szemmel, ábrándozva ízlelgettem a távoli folyók, hegyek, városok nevét.
Rég elfutott a nyár és a fiatalság is vele. Szomorkásan lapozgatom, mintha arra lennék kíváncsi, hova, merre nem jutok már el az életben. És hirtelenében úgy érzem, voltaképpen ez is egyfajta utazás. Mert lám, szinte hallom régi hegyi patakok csobogását, ódon városok terein visz újra az utam, elfelejtett erdők zúgását is fel tudom magamban idézni. Olyan leszek, akár a beteg, aki emlékeibe kapaszkodva szeretne visszatérni az egészségesek világába.
Tisztán látom magam előtt azt a régi tanyát is, ahonnan valaha elindultam. A temerini Szlatyina nevű határrészben volt a nagyapa tanyája, méhek raja dongott kertjének virágai fölött, tehenek bőgtek, kacsák hápogtak az udvaron, és én futottam meztéllábasan a tilosba tévedt malacok után.
Volt az udvar végén, a méltóságteljes ecetfák mellett egy kócos, zilált lombú fa is, azt szerettem a legjobban, az alá tértem megpihenni, s azt képzeltem akkoriban, hogy talán az Apolló elől menekülő, fává változó Daphné került a tanyára egy éjszaka. Gyermekfejjel akkor olvastam az első könyveket a görög mitológiáról. Azóta Daphné továbbfutott, s én is végigcsatangoltam a fél világot. Ahogy kinyitom az atlaszt, és végigsimítok tenyeremmel a térképen, sorra megelevenednek a régi emlékek. Jó így utazni, visszafelé az életben, meg-megállva az alkonyatban, amely utolér már-már elfelejtett déli kisvárosok főterén. Ülök zsibbadtan egy görög agorán, és csorog rám a csend. Olyan ez a csend, hogy egyre bölcsebbé teszi az embert.
Emlékszem, mint álltam döbbent csodálattal Párizsban a Louvre épen maradt épületegyüttese előtt; hogy kacagtam boldogan a Tuileriáknál: lám, épen maradt a nagy világégésben! Csak később fedeztem fel mindezek szépségét, mint a Notre-Dame székesegyházét is, amelyhez mindig hozzáképzeltem a toronyőr púpos alakját, amiről valaha olvastam.
Úgy kutattam végig Európát, amikor először elindulhattam világot járni, ahogyan a leégett ház gazdája kutat otthona romjai között, hogy számba vegye, mi maradt belőle. Mert csak így tud az ember igazán örülni minden apróságnak. Lapozom hát az atlaszt remegő izgalommal, mint aki tudja, hogy ezek az utak megismételhetetlenek. Elmúlt életem szép üzenetei.
Barcelonában órákat üldögéltem a tengerparti lejáró lépcsőin, Kolumbusz szobrának szomszédságában, s hitetlenkedve szemléltem a Santa Maria hajócska törékeny körvonalait. Ott értettem meg, miért legyőzhetetlen az ember, a hite. Ez repíti a világűrbe ma is a nyugtalanul újat keresőket, hogy hírt hozzanak: van-e még élet valahol a Tejúton túl? Bevallom, féltem őket. Ebben a nagy embertelenségben, amely körülveszi Földünket, egyszer csak elolvad szárnyaló kedvük, és lezuhannak, mint Ikarosz valaha. De ha tehetném, mégiscsak bátorítanám őket, bár csak kissé rekedten tudnék biztató szót kiáltani feléjük, mióta a hibbant agyú gonoszok New York-i merényletét láttam a képernyőn.
Délre siklik a tekintetem. Firenze. Napokig ácsorogtam az Arno partján, az Aranyhíd körül, hátha meglátom Dante szerelmét, Beatricét. Ma már tudom, csak kitalált személy volt, sosem élt. Amikor először olvastam erről, egy világ omlott össze bennem, szegényebb lettem, akár Don Quijote a halála előtt.
Eszembe jut még egy felejthetetlen este. Szicíliában jártam, és ellátogattam a délnyugati partjára is. Ültem egyedül egy sziklapadon, és valami furcsa, bizsergető nyugtalanságot éreztem. Akkor szállt le az alkony a vízre. Aztán rájöttem, mi az a bódulat bennem. Afrika fűszeres illatát éreztem. Áthozta a szél a Földközi-tengeren.
Gyengéd mozdulattal becsukom az atlaszt, és visszateszem a könyvespolcra. Lehet, hogy már nem lesz rá szükségem. Ahova én indulok, oda megtalálom az utat térkép nélkül is.