Válasz

Lókötő akkor bizonyosodott meg róla, hogy soha többé nem lehet egyedül, amikor két éve és háromszázhatvanhat napja Hordó a Kazinczy utca furcsa szögletében visszapasszolta neki a laposra rugdalt követ.
Különösen idétlen vasárnap délután volt, olyasféle, amelyiken jobb túllenni, mielőtt megtörténik, mert Lókötő idejekorán elhatározta, hogy nem kéri egy napon a hét közben elspórolt Közös Dolgokat, és kifejezetten utálta az ünnepi ebéd utáni tespedést, amelybe itt-ott beleordított ötvenvalahány rádió- és tévéadó száztíz beszédhibás elmebetegje, nem volt dolga mindazzal, ami ilyenkor történik, mert dolga volt azzal, ami nemcsak látszik, de biztosan Van is.
Régebben azt hitte, szavakba rakja majd a Mindenséget, ha egyszer ráér, de mivel túl zajosra sikeredett ez a századforduló az ő mondataihoz, hagyta, hogy gyűljön benne a düh, és járta csendben az utcákat, mint 1909-ben eddigi egyetlen barátja, K. D. – és dolgozott.
Délelőtt kimászott az alagút tetejére, ahonnan belátta ezt a hülye várost a Duna-szagú kora tavaszba beletekeredő Margit híddal, amelynek közepéről egyszer estefelé belefénylett a szemébe a Császár-Komjádi télsátra a kismedence felett Budán: otthon; és ráfintorgott onnan fentről (titokban nagyon szerette).
Gondolkozott, beköszönjön-e a Mednyánszky-csavargófejeknek a galériába, de aztán Pest felé vette az irányt, mert egészen biztosan tudta: valami történni fog. (Ott lógott a levegőben Hordó megsejtett távolléte, be nem vallottan, mások feleslegesnek tűnő vasárnap délutáni szavaiban, Lókötő miattuk menekült az alagút tetejére, mert úgy érezte: ha beszélnek hozzá rossz szavakkal, a mondataik locsogva, hígan verődnek vissza róla.)
Összefolyt benne az autózaj, a hirtelen jött meleg és a buszon kapaszkodó kezek görcse, a fék benne csikordult, neki volt négy kereke, és behálózta a város összes útja – és közben igyekezett mindebben körülhatárolni magát.
A földalattin az Oktogonnál egy Wenders-angyal telepedett mellé, és vigyorogva a fülébe súgta: Tűzföld!, pedig Lókötő már ezerszer megbeszélte vele, hogy ezt az egyet (Tűzföldet kiáltani az állatkert helyett), akármi történjék is, nem felejti el.
A lépcsőn felfelé befejezte magában az indítójelzés elakadt rock and roll dallamát – három hangot elspóroltak, dühöngött magában, ahogy kibukott a napfényre, és elcikázott a vasárnapi szülők és gyerekeik között (az utóbbiak tükörszemében néha egy villanásra meglátta magát, és ez megnyugtatta).
Az Andrássy úton áthaladtában egy motoros kis híján elgázolta, mert nem figyelt oda, és véletlenül a zöldön ment át, ráadásul a zebrán.
A Királyba igyekezett (most inkább elkerülte a Kismocsok sörfoltos és jól ismert törzsasztalát, mert szomorúak a kocsmák ilyenkor, vasárnap ebéd után), a kávézóban meg úgyis rég volt; kitalálta, hogy elkéri járandóságát, a pincérlány főiskolás vizsgaidőszakok óta ismert vigasztaló félmosolyát, mert igenis léteznek emberek közötti hangulatok.
A kávét cukor és kérés nélkül, ahogy belépett, megkapta, és ez jó volt.
Figyelték a sarokból egymást a délutánnal.
A kavicsot akkor vette észre, amikor kilépett, oldalt hevert, a kijárattól balra.
Szépen repítette be a Kazinczy utcába, pontosan Hordó lába elé, aki szó nélkül passzolta vissza, aztán, ahogy összenéztek, valahogy meglátták a mozdulatban egymás Viselt Dolgait.
– Szerva itt – mondta Lókötő, és rúgott.
– Sakk-matt és gól – felelte Hordó –, továbbá royal flush.
És a csendben határozottan, pontosan összeértek húsz-egynéhány évig más-más utcákba hordott szavaik.