Válaszd az életet!

Nagyböjt van. A nagyböjt kezdetén régi keresztény hagyomány szerint hamukeresztet rajzol a pap a hívek homlokára: emlékezünk, hogy porból lettünk és vissza is térünk a porba. Vagyis hogy nem szabad végtelennek tekinteni azt, ami véges. De ami végtelen, aki végtelen, azt feltétlenül tisztelnünk kell. „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Máté 4,10)
A Szentírást ismerő ember tudja, hogy a pusztába viszi Jézust a lélek, és a pusztában kísérti őt meg a sátán. Ott, ahol eligazodni nagyon nehéz. Ahol nincs mire emelni az embernek a tekintetét. Ahol nehéz kiszámítani az arányokat, a távolságokat. Ahol nehéz bemérnie az embernek a saját helyét ezen a világon. Három hétig nem voltam itthon. S olyan jó volt reggel újra kinézni a saját szobám ablakából, és látni a Balaton túlsó partjánál a fölkelő napot. Nem pusztaságban vagyunk. Van – volna – mihez igazítani az életünket. És akihez a keresztény ember az életét igazítja: Jézus Krisztus, aki ugyanúgy, mint mi, kísértést szenvedett. Ő azonban tudott nemet mondani a kísértő szavára. „Tedd, hogy ezek a kövek kenyérré váljanak!” Vagy: „Ezt mind neked adom, ha leborulva imádsz engem!”
Imádsz… Kit is kellene imádni? A kísértőt!? A végtelen Isten helyett, a végtelen Élet helyett. Az Isten: maga az Élet. És ami az életet szolgálja, az jó. Jó, ami szolgálja az egyén életét, a közösség életét, a családok életét, a népek, nemzetek életét. Ami gyengíti a családok összetartó erejét, ami gyengíti népek egymáshoz való tartozását, egy nemzet csoportjainak összetartozását, ami lehetetlenné teszi az egyes ember életét, az mind rossz. Egyértelműen elítélendő.
Amikor három hét után újra itthon sikerült belenézni újságokba, sajtószemlékbe, annyi furcsaságot találtam, hogy leírni is nehéz volna. „Ezt mind neked adom, ha leborulva imádsz engem!” – hangzik sok kijelentésből. Vajon képesek vagyunk-e ebben a mai pusztaságban, ebben a nagyon furcsa világban eligazodni és igazodni? Képesek vagyunk-e észrevenni a tényeket, képesek vagyunk-e a tényeket megkülönböztetni az ígéretektől?
Megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy közben különféle fenyegetésekkel kell a papoknak szembenézniük. De hát úgy látszik – hála isten –, hogy letettek róla: egy szocialista fiatalokból álló szervezet elhatározta, hogy a templomokat járja, jegyzetelve, magnófelvételeket készítve, mert valakik nagyon kíváncsiak arra, hogy mit is mondtak a papok. Amikor ezt olvastam, eszembe jutottak a legrosszabb idők, egyetemista koromból, ezerkilencszázhatvanöt-hatvanhatból, amikor illegalitásban élő szerzetesnővérek számára rendszeresen szentmisét mondtam, és lehetett látni, hogy a szemközti ház ablakában ott áll valaki a függöny mögött, aki rendszeresen fényképeket készít. Hogy hangfelvételeket készítettek-e, nem tudom. De nem volt ott szó semmi másról, csak az Isten igéjéről meg gregorián énekről. Ennek ellenére beidéztek a Gyorskocsi utcába, ott kellett szembenéznem a vallatással.
Meg kell figyelni, hogy a papok mit csinálnak, mit mondanak, mert veszélyesnek tűnnek. Ugyan mit csinálnak? Mit mondanak? Kell, hogy teljesítsék kötelességüket. És kell, hogy kimondják a dolgokról: igaz vagy hamis az evangélium fényében. És mindezt minek az alapján? Az egyházhoz való tartozásuk alapján. A római katolikus egyházhoz való hűségük alapján. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumából, Az Egyház a mai világban című konstitúcióból idézek:
„A mai ateizmus válfajai közül nem hagyható figyelem nélkül az, amelyik a teljes emberi felszabadulást elsősorban a gazdasági és társadalmi felszabadulástól várja (…) Ahol ennek a felfogásnak hívei veszik kezükbe az állam vezetését, ott hevesen támadják a vallást, az ateizmust pedig – kivált az ifjúság nevelésében – a közhatalom rendelkezésére álló eszközök alkalmazásával is terjesztik.” (20. pont)
A 21. pontból tovább: „Az egyház – hűségben Istenhez is, az emberhez is – nem kerülheti el, hogy fájdalommal bár, de teljes határozottsággal – nemet mondjon, mint ahogy eddig is nemet mondott ezekre az ártalmas tanításokra és cselekedetekre…”
S még egy részlet (76. pont): Az egyháznak „mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, és hogy erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége; használhassa közben azokat az eszközöket, amelyek a különféle korokhoz és körülményekhez mérten összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával”.
Kísértések közepette élünk. „Ezt mind neked adom, ha leborulva imádsz engem!” Furcsa, zegzugos, kusza világban, ahol sokak számára most már semmi sem szent. S a hatalom megszerzése érdekében – úgy látszik – egyesek számára minden megengedhető. Érdekes nyilatkozatot olvastam Tamás József püspök úrtól, aki Csíkszeredában él. Ő onnan, a határ túloldaláról, magyarként, mint egy a magyarok közül, keresztényként, mint egy a keresztények közül, írja a következőket:
„Fáj az, hogy a katolikus egyház és papjai ismét a támadások célpontjává váltak, mint a kommunizmus idején. Most meg megdöbbenéssel vettem, hogy a miniszterelnök pornólap fókuszába került, és egyik obszcén jelenetből többek között kinő az a fénykép is, amelyen a többi határon kívüli püspöktestvéremmel együtt én is rajta vagyok, amint karácsony előtt a miniszterelnök otthonában fogadott bennünket. Felháborító, hogy egyesek számára már nem létezik sem szent, sem erkölcsi érték, és csak úgy gázolhatnak bele egy vezető ember becsületébe, s illusztrálásként bármit felhasználhatnak hozzá. (…) Nem tudom elhinni, hogy ennyire romlott lenne az egész mai magyar társadalom, a mai magyar nép, melyből mai vezetői vétettek. Sokkal inkább tartom igaznak azt a ténymegállapítást, amit egy bölcs mondásokat tartalmazó könyvben olvastam: »a nagy emberek nemes, fennkölt dolgokkal, a középszerű emberek a mindennapi élet dolgaival, az aljas emberek, emberek elleni támadásokkal vannak elfoglalva«.
Akik mások lejáratásán, becsületükbe való belegázolásán, rágalmazásán fáradoznak, aljas emberek. Az ilyeneknek csak Jézus szavait tudom idézni; amit a történelem már annyiféleképpen igazolt – »amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is«”. (Máté 7.2) Ezt írja Tamás József püspök nekünk, mindannyiunknak, onnan Csíkszeredából.
Bizonyára vannak, akik azt mondják: suszter, maradj a kaptafánál, pap, maradj a templom falain belül, hirdesd egyszerűen az igét. Az ige hirdetése azonban az élet hirdetése nélkül nem lehet. Az Élet Ura pedig az Isten. És az élet mindannyiunk számára lehetőség és ajándék. Aki szolgálja az életet, az jót tesz. Aki rombolja az életet, akár egyes emberek életét, akár közösségek vagy nemzetek életét, az mindenképpen rosszat tesz.
Rá kellene döbbennünk arra, hogy porból vagyunk és vissza is térünk a porba. A keresztény embernek meg kell őriznie a keresztény ember méltóságát és nyugalmát. Ugyanakkor nem szabad elveszítenünk határozottságunkat sem. Kell tudni világosan különbséget tenni jó és rossz, igaz és hamis, szent és nem szent között.
Mindannyian ki vagyunk téve a kísértéseknek, mindannyiunk számára fölkínálnak sok minden tetszetőst és csillogót. Jézus tanítása nyomán egyetlen pap, egyetlen keresztény sem mondhat mást: válaszd az Életet! „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”
A szerző tihanyi bencés perjel