Valóban első számú közellenség?

Ritka az olyan kérdés, amelyben társadalmi konszenzus alakul ki. Abban biztosan, hogy az infláció káros, a magas (mondjuk harminc százalék feletti) infláció pedig kifejezetten romboló jelenség. Torzítja a kalkulációt, elbizonytalanítja a beruházókat, újra elosztja a jövedelmeket – többnyire a bérből és társadalmi juttatásokból élők, ezen belül is főleg a szegények rovására. A fejlett ipari országok szűk körétől most eltekintve az infláció mégis általános jelenség. Ez vagy azt jelenti, hogy nagyon nehéz megszüntetni, vagy azt, hogy a jegybankok és kormányok csak félszívvel vállalkoznak rá. (Általában is-is.) A lehetséges okok sora hosszú (állami túlköltekezés, pénzbőség, termelékenység által nem indokolt béremelkedés, az ország eladósodása által kikényszerített valutaleértékelés, az importárak meglódulása, árarányok változása, ami nemigen történhet árcsökkenés formájában, stb.) Magyarország legújabbkori, azaz rendszerváltás utáni gazdaságtörténetében valamennyivel találkozhattunk. Tárgyalásuk helyett termékenyebbnek tűnik azoknak a nehézségeknek az elemzése, amelyekkel leküzdésekor szembe találkozunk.
A hetvenes évek vége óta a közgazdaságtan inflációról alkotott felfogása alaposan változott. Korábban a nem túl magas költségvetési deficit révén teremtett többletkereslet és az általa előidézett öt-hét százalékot nem meghaladó (kúszó) infláció inkább gyógyszernek, de legalábbis bocsánatos bűnnek számított, amely jótékonyan hat a növekedésre és a foglalkoztatásra egyaránt. Ma viszont – okulva az olajárrobbanás utáni időszak tapasztalataiból – ott tartunk, hogy a deficitfinanszírozás hosszú távon nem képes élénkíteni a gazdasági növekedést, ellenben a vállalkozások és a háztartások a közelmúlt tapasztalatait kivetítik a jövőre. Várakozásaik önbeteljesítő jóslatokká válnak, amelyek az inflációs folyamatok tehetetlenségében jelennek meg, különösen akkor, ha a gazdaságpolitika hiteltelen, pl. a kormányzati programok irreálisan optimisták. Ez esetben már akkor sem hisznek az infláció meghirdetett csökkenésében, ha ez egyébként reális lenne. A vállalkozások ennek megfelelően alakítják ár- és bérpolitikájukat, a munkavállalók bérköveteléseiket, a háztartások pedig megtakarításaikat. Ebből a körből azután sokkal nehezebb kilépni, mint magának a folyamatnak elejét venni.
E felismerések tükröződnek a gyakorlatban is. Az utóbbi évtizedben a fejlett országok sikerrel szorították le a minimumra az árszínvonal-emelkedést és ennek érdekében a költségvetés deficitjét is a bűvös három százalék alá. Ezért vált fontossá az elsősorban a pénzérték stabilitásában érdekelt jegybank függetlenné tétele a központi pénzek osztogatásában valamennyire mégiscsak érdekelt (vagy kiszolgáltatott) kormányoktól. E könyörtelenül végrehajtott változtatások nélkül az európai integráció elmélyítése és különösen a közös valuta bevezetése távlati cél maradt volna, avagy kevéssé udvarias megfogalmazással hiú ábránd.
Magyarországon a fogyasztói áremelkedés 2001-ben még mindig 9,2 százalék (illetve december/december alapon 7,5 százalék) volt a második félév látványos javulása ellenére is. A mi gondjaink tehát nem egészen azonosak a legfejlettebb országokéival, bár az ott bekövetkezett változások természetesen nem hagyták érintetlenül a magyar gazdaságot sem. Az infláció mielőbbi lehűtése nálunk is a jegybank kizárólagos célja lett. A tavalyi dezinflációs sikerben szerepet játszott az olajárak zuhanása; a bevezetett új árfolyamrezsim, amely a forint tízszázalékos felértékelődéséhez vezetett; és az idényáras élelmiszerárak alakulása is.
Megfigyelhető, hogy a hazai áralakulás egyre erősebben szinkronban mozog a világpiaci ártendenciákkal és persze aszinkronban a világgazdasági konjunktúrával. Ezt igazolja – ellenkező előjellel – a tavaly 10 százalék felett megrekedt fogyasztói árindex is. Ha tehát a máskülönben nagyon remélt világpiaci élénkülés újra beindul, akkor ez biztosan fékezi a közelmúltban meglódult magyar dezinflációs folyamatot. (A forint további jelentősebb felértékelődésétől nem lennék lelkes. Ez lehet üdvös az infláció, de biztosan veszélyes a versenyképesség szempontjából.) Az idén gyorsuló és a termelékenység növekedését meghaladó reálbérnövekedés szintén lassítja az infláció süllyedését. Ugyanilyen hatásúnak kell lennie az expanzív költségvetési politikának is.
A Magyarországhoz hasonló helyzetben lévő országok tapasztalatai azt mutatják, hogy egy számjegy környékén már egyre növekvő erőfeszítést igényel az árindex további lefaragása. A magas infláció esetével ellentétben ugyanis ilyenkor nehéz megteremteni a társadalmi partnerek kölcsönös önmérsékletét. A múltbeli tapasztalatokon alapuló várakozások is nehezítik ezt. (A tavalyi, hat százalékra kalibrált inflációt alapul vevő, de végülis kilenc százalékos áremelkedésre sikeredett pénzügyi program most üt vissza.) Végül tudni kell azt is, hogy az inflációnak ebben a sávjában a nemzetközi tapasztalatok szerint minden két-három százaléknyi inflációcsökkentés egy-két százalékos növekedési áldozatot igényel. A gazdaságpolitika ezt az áldozatot persze csökkenteni igyekszik. Mindezt figyelembe véve az infláció tovább fog süllyedni, de a csökkenést reprezentáló görbe ellaposodik.
A szerző közgazdász, a Magyar Külkereskedelmi Bank
elnöki tanácsadója