A legsötétebb vízió

Mucsa és félelem, vagy szabad demokrata többség. Tamás Gáspár Miklóstól való e veretes idézet, aki imigyen határozta meg 1990 tavaszán az első szabad parlamenti választások tétjét pártja hetilapjában, a Beszélőben. A sajátos demokráciafelfogást tükröző eszmefuttatástól akkor gyakorlatilag elhatárolódott Kis János, az SZDSZ első elnöke. A Mucsát emlegető filozófus azóta elhagyta a szabad demokraták sorait, fenti kijelentése azonban pontosan kifejezi azt a gondolkodásmódot, amely ma kizárólagosan jellemzi a rendszerváltó antikommunista néppártból a posztkommunisták parlamenti küszöb körül szédelgő segédcsapatává züllött SZDSZ-t.
Pártelnökké választása óta a magát egykor higgadt diplomatának mutató Kovács László lépésről lépésre billen ki lelki egyensúlyából. E folyamat újabb – tartok tőle, nem a végső – állomásaként a héten, Tamás Gáspár Miklós hajdani kijelentésére is rálicitálva, úgy fogalmazott: a választások tétje az, hogy szabadság, demokrácia és jogállam, vagy egy kirekesztő szélsőjobboldali diktatúra lesz Magyarországon. A múltat eltörölni igyekvő utódpárt számára 1990 után komoly szolgálatot tettek a szélsőjobboldali veszélyt falra festő „liberálisok”, a szocialista pártelnök mostani megjegyzésének tehát vannak előzményei. Csúnya látvány egy nácizó exkommunista, de a történteket nem lehet elintézni ennyivel.
Miután a történelmi előzmények ismeretében nálunk a „kirekesztő szélsőjobboldali diktatúra” a nyilas rémuralommal egyenértékű kurzust jelent, joggal feltehető a kérdés: eszénél van-e Kovács László? Komolyan azt gondolja, hogy az MSZP (és az SZDSZ) ismételt veresége a demokrácia végét jelenti majd? Komolyan gondolja, hogy egyenlőségjelet tehet a jobboldal és a nácik közé?
Kovács nyilatkozatának apropójául Csurka István bejelentése szolgált, miszerint a választások második fordulója előtt kész viszszaléptetni a MIÉP száz jelöltjét a Fidesz–MDF javára. Pedig a koalíciós pártok meghatározó vezetői egybehangzóan jelezték, hogy nem terveznek együttműködést a MIÉP-pel. A közvélemény-kutatások szerint sem életszerű a Csurka-féle forgatókönyv, az MSZP elnöke mégis tényként kezeli a Fidesz–MIÉP-koalíciót. (Nem kívánom a MIÉP kemény bírálatra számos okból rászolgáló politikáját védelmezni, de e párt esetében is túlzó és méltánytalan minősítésnek tartom a „kirekesztő”, „szélsőjobboldali” jelzők használatát.)
Frappáns fordulatként lehetne most azt írni, hogy politikai vetélytársai lenácizásával Kovács László átlépte a Rubicont. De hát hol van az már… Lassan nincs olyan, az elmúlt tizenkét évben a szemben álló politikai erők által tiszteletben tartott norma, amit a baloldali ellenzék ne hágott volna át az utóbbi hónapokban. A baloldal és az ellenzéki párti sajtó kampánya nincs tekintettel se a határon túli magyarok érzékenységére, se az ország külpolitikai érdekeire és nemzetközi megítélésére, de a politikai ellenfél magánélete sem tabutéma többé. Kovács és pártja mindenesetre ellenzékben komoly adósságot halmozott fel: „tartozik” az országnak a minimálbér-emelés nyomán elbocsátott sok ezer munkavállalóval és tönkrement vállalkozással, 23 millió romániai vendégmunkással és egy komplett gazdasági megszorító intézkedéscsomaggal.
Nem baj, a szélsőjobboldali diktatúra vízióját is hozzáírjuk a többihez.