Betűfrász

Olvasni mindenki tud.
Olvasni nem mindenki szeret.
Ez a felismerés mára úgy módosult, hogy már olvasni sem tud mindenki, noha mindenki szeretné, ha mindenki tudna. A helyzet elég komoly. A finoman diszlexiának nevezett betűfrász járványként terjed az egész világon. Az oka ismeretlen (keresik), de máris kétségtelen, hogy az oktatás a ludas benne.
Idegen mintára nálunk is meghirdették az olvasás évét, amely kissé siralmas képet mutat. Nem én mondom. Erről szólnak a cikkek, a beszámolók meg a sopánkodások. Igaz, már kezdetben sem volt világos a cél. Vajon az olvasás oktatásáról vagy az olvasás megszerettetéséről szóljon-e az olvasás éve? Az olvasás fontosságára jelentős írók hívják fel a figyelmet a médiumokban, de ettől még nem rohanják meg a könyvesboltokat. A könyvgyűjtések, ajándékozások, rejtvényjátékok sem többek kipipálandó akcióknál.
Könnyű persze az egészet a gyerekek nyakába varrni. Hogy hiába a sok prédikáció, ezeknek folyton csak a tévé meg a számítózás…
Hát a felnőttek? Ők vajon olvasnak-e? Ha most nem fogná le a kezemet a kötelező tapintat, vicces dolgokat írhatnék arról, hogy nem olvas a könyvtáros, a könyvkereskedő, a közélet nagyja és kicsinye, a titkárnője, sőt a portása sem. Aztán nem olvas néha a tanár néni, az író (kortársat semmiképpen) s (horribile dictu) némely illetékes zsűritag sem.
De hát nem is az effajta olvasásról van szó. Az információszerzés, a kötelességszerű könyvolvasás (netán hogy fitogtatni tudjuk olvasottságunkat) még nem olvasás. S hozzáteszem, valahányszor az adóbevallás tájékoztatójának pázmányi körmondatait olvasom, engem is elkap a betűfrász.
Az olvasás élménye nem az oktatókon, nem az olvasókon (legyenek akár gyerekek, akár felnőttek) és nem is az olvasás évén múlik.
Hadd mondjam el: Judit lányomat többször is megszégyenítették az általános iskolában. Ejnye, író a papád, és te nem szeretsz olvasni! Nem minősítem a pedagógust, hiszen a pék leánykájától sem várható el, hogy a szünetben kiflit süssön. Történt azonban (11 éves volt), hogy egy unalmas nyári délutánon a gumimatracon heverésztünk, amikor tüntető nemtörődömséggel az orra elé toltam Dumas A három testőrét. Előbb csak belelapozott, aztán beleolvasott – s le sem tette, amíg végig nem olvasta. Fél év múlva behozta minden „lemaradását”, később, a főiskolán ő volt a legolvasottabb.
Mi történt? Megtörtént a csoda, a misztikus beavatás. Az irodalom elvarázsolta.
Nos, valljuk be végre, hogy erre vágyik minden író. Hogy abban az intim pillanatban, amikor olvasni kezdik (ketten vannak csak: ő meg az olvasója), vagy amikor éppen csak belelapoznak a könyvébe, máris mágikus erővel hasson.
Nem lehet letenni! Ennél a három szónál nincs dicsérőbb értékelés. Erre vár a stílusakrobata, az intellektuális, a szómenéses réveteg, az önmegvalósító és az önsorsrontó, a profetikus, az apostoli és az aposztata egyaránt. Az is, akit vesznek ugyan, de nem olvasnak, vagy akit csak a háromszáznegyvenedik oldaltól érdemes olvasni.
Nem lehet letenni…
Amikor kezembe veszek egy könyvet, már előre kíváncsian és szinte dédelgetve forgatom a lapjait. A fedél rajza, a betűk formája, a címsorok elrendezése szinte ráhangol arra, hogy végre felnyissam, és olvasni kezdjem. És már előre kíváncsi vagyok, vajon miről is szól majd. S miközben olvasom, váratlanul megtörténik a csoda. Olvasom, de már nem látom a betűket, eltűnnek előlem, akárcsak körülem a szoba falai, a képek, a bútorok – mert egyszerre csak ott vagyok már a könyv belső világában, beszélek a szereplőkkel, és egyúttal én magam vagyok ők maguk, és látom a helyszínt is, legyen akár a múltban, a jelenben vagy a jövőben. Látok, hallok és érzek. Érzelmeim és indulataim a szereplőkben kelnek életre, az ő életük egyben az enyém is, s ebben az sem zavar, hogy olykor mégis vissza kell térnem a valóságba. Hiszen a magunk életét sem éljük egységben és folyamatosan, hanem csak pulzálva… Ha indulataink, érzelmeink eluralkodnak rajtunk, nem figyelünk a környezetre; és megfordítva… Aztán ha a végére érek a regénynek, boldogan vagy szomorúan, fáradtan vagy felfrissülve csukom be a könyvet, de mindig azzal a tudattal, hogy átéltem egy életet anélkül, hogy beleszülettem vagy belehaltam volna. Ennek az életnek ismerem az összefüggéseit is, amit a saját valós életemről csak ritkán mondhatok el.
Valahogy így lehetne leírni az olvasás igazi élményét, de hát erre a fokra csak az jut el, akinek az olvasás nem kötelesség, nem is viselkedés dolga. Aki eléggé szerencsés ahhoz, hogy megtalálja azt a bizonyos első könyvet, amely eljuttatja őt ebbe a kegyelmi állapotba, a teljes beleélés, az önátadás, a transz fokára.
S ezen a ponton nincs helye az okoskodásnak, a fanyalgásnak, a műértők ciccegéseinek. Bizony jó volna nagyobb alázattal közelíteni a műalkotásokhoz és azok sikereihez. Az irodalom és a művészetek története számtalan intő példát tár elénk. Gondoljunk csak Shakespeare, Molière vesszőfutására a műértő kortársak körében! Gondoljunk Szinyei lefitymálására, Berzsenyire, Bartókra… és a sort folytathatnám az olyan esetekkel, amikor hol a kortárs közönség, hol meg a kortárs műértés nem akarja tudomásul venni a varázslatot.
Vajon melyik mérce az igazi? Mondhatom-e a sikeres könyvre, hogy olcsó fércmű – csak azért, mert sikeres? (Volt erre példa!) És vajon a minőség egyedüli kritériuma, hogy a regény a kutyának sem kell?
Minek tagadjuk, az olvasás varázslata nem függ a regény irodalmi értékétől. Talán a nagyon sikeres könyvek (ponyvák?) szerzője mégiscsak tud valamit. És sundám-bundám mosolyog. Őt nem érdeklik az értékelések és az irodalmi díjak sem. El tudja hitetni, hogy a vizet borrá változtatja.
Lassan lecseng az olvasás éve. Bizony, nyilatkozhattak volna az olvasók is egy-egy kedves könyvükről. Hogy miért szép, miért ejtette rabul őket. Mert aki olyan mesét tud írni, amely rabul ejti az olvasót, az már bizony „nyerő” – egyéb értékeinek pedig az értékbecsüs kritikusok, a zsűritagok és más válogatott irodalmárok legyenek a méricskélői.
Nyilatkozhattak volna, mondom, csakhogy az már reklám, s egészen más kategória. Vagyis ha az a bizonyos piaci szabad verseny úgy működne, ahogy az álmoskönyvben írva van. De hát a manipulálás ördöge folyton itt ténfereg közöttünk, hogy megszabja, ki a népszerű író, és ki nem az. Vajon miért nincs arra közakarat, hogy felállítsuk a könyvterjesztés etikai kódexét? Nem a kereskedelmi viszonylatokra gondolok, hanem az írók (közelebbről: az élő magyar írók) egyenlő esélyű ajánlására. S de jó is volna, ha a könyvhetek versenyein, vetélkedőin a szépirodalom gyönyörűségét hangsúlyoznák, ha az iskolai elemzések során nemcsak a mondanivaló, a tanulság elemzése, hanem a szépség felismerése is feladat volna! (Mert ugyan miért is szép a szépirodalom?)
Röviden szólva: bizony, az olvasás örömét kellene felébresztenünk! S mert vannak elvétve biztató példák, meg kell értenünk, hogy az olvasás élménye mégsem a tanítókon, és nem is az olvasás évén múlik.
Helyzet van, ahogy mondani szokták. Nem én állítom, de mondják, hogy az olvasás éve már-már a kegyelet éve lesz. A Gutenberg-galaxis végét amúgy is megjósolták. Ergo rajtunk, írókon múlik, hogy visszaadjuk a magyar regény becsületét. A terjesztésen, hogy segítsen ebben.
Erről is szólhatott volna az olvasás éve.
Még nem késő.