Boksz humana

Csöng a telefon. Régi Voks Humana-tag hív. „Nem is tudtam, hogy újraindítottad a Voks Humanát. Önálló műsorotok van az ATV-n. De miért Dési János vezeti? Hisz te voltál ennek a dolognak a motorja, ha fogalmazhatok így.” Fogalmazhat, persze. Lelke rajta. Én, mint belső égésű motor? Egyébiránt istenuccse nem tudtam, hogy az illető miről beszél, de sebaj, televízió-műsort kézbe venni és valóban, lássunk csodát: szerda esténként Voks Humana címen, Dési János vezetésével választási műsor megy az ATV-n. A név: azonos, ám ezentúl más köze nincs az egykorvolt Voks Humana-mozgalomhoz. A Voks Humana-mozgalom jó pár éve megszűnt. Pedig szükség volna egy emberléptékű, természetközpontú, nem politikai jellegű mozgalomra. Egy mozgalomra, mely azonos értelemben küzd emberért és természetért.
Vajon ki fog sírni tíz esztendő múlva egy másik tömegmozgalom, a Boksz Humana után? Szükség lesz-e tíz esztendő múlva Kokó tömegmozgalmára, a Boksz Humanára? A Boksz Humanára, amely imént szűnt meg, hisz az alapító bejelentette visszalépését.
Akárcsak a Voks Humana vagy épp a Magyar Október Párt, a Boksz Humana is egyszemélyes párt volt. Erdei hiába bokszol tovább az Universumban, a Boksz Humana Kokó nélkül halott. Vesztettünk egy öklöt, nyertünk egy embert. Az értelem győzött a győzelem fölött. Ez a győzelem amennyire váratlan, olyannyira törvényszerű. Egy rendkívüli személyiség teilhard-i omegapontja.
Kovács István ökölvívóként kezdte. Sportolónak indult. És oda is soroltuk, az ökölvívók, a sportolók közé, s ahogy érem érmet követett, mindinkább tiszteltük, mindinkább szívünkbe zártuk, de akkor még alapvetően mint bokszolót, mint sportolót. Az ökléért, a teljesítményéért kedveltük elsősorban. Aranyáron vettük meg. Az embernél ekkor még erősebb volt az ököl. Kokó univerzalizációja, emberi egyetemessé válása a profi pályával, az universumos korszakkal kezdődött. Kokó tudniillik a médián keresztüli nyilvánosságot – eltérően a legtöbb sztártól és sportolótól – nem nyűgnek, tehernek, kényszernek, hanem hivatásnak tekintette. Úgy érezte: adnia kell magát. Adok-kapok a ringben – és szeretetet adok-kapok a ringen kívül. Egy már-már transzcendens szeretetkommunikáció indult el az ország és Kokó között. És Kokó számára a győzelmek hovatovább öncél helyett e szeretetkommunikáció eszközeivé váltak. Kokó tudta, csak akkor lehetséges a szeretetkommunikáció, csak akkor fogják szeretni, ha győz, noha lelke mélyén, mint minden ember, arra vágyott, hogy feltétel nélkül, önmagáért szeressék, akárcsak Ady: szeretném, ha szeretnének. Minden ezért volt. És Kokó elérte, amit akart. Elérte, hogy az ököl felől az ember felé vezető önismereti úton követni tudja az ország. Mellette álltunk a vereségben is, és el tudjuk fogadni, hogy belőle már sohase lesz Kobra vagy Tigris, nem vív negyven címvédő mérkőzést – Michalczewski ennyiszer védte meg világbajnoki címét –, egyszer halljuk csak majd, s akkor is immár tét nélkül, hogy Isztvan Kovac Kokó.
Én a magam részéről kíváncsi vagyok, mit is fog mondani nekünk Kokó, post factum. Mit fog ezek után mondani nekünk, felszabadulva a győzelem kényszere alól? A szeretetkommunikáció, amelynek alibije s ürügye volt eddig a boksz, most, amikor már csak a torok a szorító s nem a kötél, miképpen fog tematizálódni? Miképp lesz velünk Kokó az elkövetkezendő évtizedekben? Chacóné volt az utolsó ütés. De Kokó marad a miénk. Figyelünk rá. Most övé a szó.