Budapest külföldi vendéglőit felfedező körutunk során, egy-egy skót és angol hely után, egy ír éttermet kerestünk fel a Csatornán túli nemzetek sorában. A Bajcsy-Zsilinszky úton nyolc éve megnyílt Becketts már 1995-ben Az év étterme címet nyerte el az egyik üzleti hetilapunktól, két évvel később a „Legjobb konyhájú kocsma” rangot kapta meg egy másiktól, s további kitüntetések birtokosa. Az egykori Seemann kávéház helyén lévő, tízméteres belmagasságú hely igazán lenyűgöző – aligha van ekkora pub Írországban – , keményfa parkettájával, tágas sétatereivel kiválóan alkalmas társasági összejövetelekre. Az étterem névadója, az ír drámaíró, Samuel Beckett mondatja egyik monodrámája hősével: „Nyolcezer órából ezerhétszáz párolgott el pusztán italmérésekben. Éber életének több mint negyven százaléka.” Alighanem önmagáról is szól a történet. A pub falán több helyütt látható Beckett arcmása, de ami az italárakat illeti, e helyen biztosan nem töltene annyi időt, főleg, ha itt keresné a pénzt: egy 4 centes whisky vagy egy korsó Guinness sör nagyjából egy ezresbe – négy euróba! – kerül, a fele árért mért Amstel csapnivaló.
Éppen Szent Patrik, az ősi ír védőszent nevenapján látogattuk meg a Beckettset, ünneprontás szemernyi szándéka nélkül. Ebédidő lévén kevesen voltak, néhány fiatalember a Leeds–Blackburn futballmeccset nézte, erős akcentussal hangoskodva a tévé előtt. Éhesen és tanácstalanul böngésztük a szegényes étlapot, valami eredeti ételről faggattuk a nagyon udvarias, munkáját kifogástalanul végző pincért. Kissé eltűnődve a kérdésben rejlő kihíváson, e szavakkal jellemezte a helyzetet: – Ezek mind csipszet esznek, kenyeret mártogatnak a levesbe.
Végül a még leginkább jellemző étkekben állapodtunk meg a derék fiatalemberrel. Steak-szendvicset rendeltünk salátaágyon, fokhagymás pirítóssal és sült hagymakarikákkal, valamint tejszínes-gombás csirke pie-t, krumlipürével. A száraz és ízetlen hagymás marhahátszínt csakis a jó hazai mustár segített elfogyasztani, a nagy halom zöldsalátához semmi öntet nem jár, az alatta lapuló „pirítós” egy vattaszerűen fehér, szétázott, gépi kenyér. A tojásos tésztakalappal lefedett tálkában felszolgált csirkedarabok alapvetően ízetlen, liszttel nyúlósra habart gezemicébe ragadva, pár gombaszárdarabka társaságában kelletik magukat, reménytelenül. Szegény Twist Olivérnek kellett ilyesmit ennie az árvaházban… A vigasztalásunkra rendelt desszertektől sem lettünk boldogabbak, a krémes sajttortának kellemetlen, idegen mellékíze volt, a Black and White kakaós piskótánál minden magyar falusi cukrászdában különb csokitorta kapható. Egyedül a kávéban leltük örömünket, hála a braziloknak.
A bizniszszaklapok kitüntetésein morfondírozunk, Beckett csupa kékkel festett portréját nézegetve, vajon minő tragédia történhetett ezzel a „kitűnő konyhával”? Színház az egész világ, írta egykor egy másik híres színpadi szerző. Az összehasonlító gasztronómia ismerői, akiknek volt módjuk megutaztatni a hasukat különböző nemzetek étkezőhelyein, legszívesebben egy magyar drámaíró nevezetes sorait idéznék a Brit Szigeteket illetően: „… hagyj fel minden reménnyel!”
Legközelebb magyar étterembe megyünk.
Privát úr
Dibusz Dénes nagyon büszke, szerinte a Fradi akarata érvényesült a visszavágón
