A nagy tekintélyű francia bencés hittudósnak, Augustin Calmet-nek (1672– 1757) 1749-ben egy szokatlan kis könyvecskéje jelent meg Einsiedelnben, majd két év múlva Párizsban. A tudományos vizsgálódás egy komoly, egész Európa érdeklődését ébren tartó problémával foglalkozott: a rejtélyes magyarországi vámpírokkal.
A neves szentírástudós értekezése sikeres lehetett, mert két év múlva már németül is olvashatta a közönség Matthäus Rieger augsburgi kiadó jóvoltából, s a nagy keresletre való tekintettel a német fordítás rövid időn belül még két kiadást ért meg. A kor tudományosságának minden szempontból megfelelő disszertáció felépítése – a szokatlan téma ellenére – alkalmazkodott az elvárható műfaji követelményekhez, és kellőképpen akadémikus volt. Az első csoportban a Szentírásban szereplő szellemi teremtményekkel foglalkozik, a jó és gonosz angyalokkal, a zsidó, keresztény és mohamedán népek körében elterjedt vélekedésekkel; majd a gonosz angyalok, a boszorkányok és varázslók tevékenységéről olvashatunk, s csak ilyen alapos elméleti bevezetés után tér át Calmet több európai vámpíreset ismertetésére, de ezek közül is kiemelten foglalkozik a magyarországi vérszívók históriájával.
A történelem iránt is érdeklődő Calmet pályáján ez csupán kitérő volt, de a tizennyolcadik század második évtizedétől kezdve valóságos vámpírláz lett úrrá Európában.
Michael Ranfft német orvos műve, a De masticatione mortuorum in tumulis (A sírok csámcsogó halottairól) jóval Calmet tanulmánya előtt, 1728-ban jelent meg, majd néhány év elteltével a közönség már németül is kézbe vehette a fontos munkát. Ranfft szabályosan közli a szakirodalmat is, ebben a korban már egész tekintélyes könyvmennyiség foglalkozott a magyar vámpírok kérdésével. Ezeknek a köteteknek az esetei elsősorban a korabeli újságok híradásaiból származtak, rengeteg felületesség, torzítás és tévedés eredményezte a sok hátborzongató históriát. Érdekes és igen jellemző, hogy ebben az időszakban Magyarországon egyetlen ilyen mű sem jelent meg; a hazai olvasóközönség vélhetőleg hamar felfedezte volna a vámpírtörténetekben rejlő ellentmondásokat.
Ám a bécsi nyomdák szinte ontották a magyarországi vérszívók históriáit is. De nemcsak ponyvakiadványokra kell gondolnunk: Georg Tallar 1784-ben megjelent műve például orvosi szempontból vizsgálja a bánáti, erdélyi és havasalföldi vámpírok történeteit.
A magyarországi vámpírokról szóló nyugati híradások esetében szinte mindig tetten érhető a pontatlanság és a tévedés, sokszor még az is rekonstruálható, hogy mi történhetett valójában. A maga korában nyugaton a legismertebb a szerbiai kisolovai vámpír, Plogojovicz Péter esete volt, aki 1725-ben halála és eltemetése után a falu lakóihoz visszajárván több embert is összeharapdált, olyannyira, hogy rövid időn belül valamennyi áldozat belehalt sérüléseibe. A jobblétre szenderülni képtelen Plogojovicz Péter földműves felesége is megerősítette, hogy eltemetett férje időnként megjelenik nála, egy alkalommal még a bocskorát is elkérte. A félelem nőttön-nőtt, a bizonyosságok száma is egyre gyarapodott, mivel a falu pórul járt lakói halálos ágyukon még meg tudták nevezni támadójukat. Ezek után a falu népe gyorsan cselekedett is. Tudták, mi a teendő, hogy ilyen esetekben a leghasznosabb felnyittatni a gyanús sírt. Az exhumálásnál a pópa is jelen volt, és ahogyan az elvárható volt, a halott száján friss vérnyomok találtattak. Az izgatott tömeg erre az ismert ősi módszert követte, nyársat hegyeztek, és átverték vele a halott szívét. Az élőhalott vámpír fülén és orrán ömlött a vér. Mindez azonban nem elegendő a rontás megszüntetésére, a földi maradványokat el is kellett égetni. Így ért véget Plogojovicz Péter halálon túli garázdálkodásainak története.
A Magyarországról lábra kapott aggasztó hírek nyomán a bécsi udvar határozott lépéseket tett, és különféle tudományos fórumok elé tárta a birodalomban történt vérszívásokról szóló híradásokat. 1732-ben a berlini Királyi Tudományos Akadémia is megvizsgálta a közvéleményt oly nagy mértékben nyugtalanító kérdést, de a józan életű tudósok elutasító álláspontot fogalmaztak meg, sőt még arra is vállalkoztak, hogy a híradások és hivatalos jelentések számtalan részletére természetes magyarázatot adjanak.
A mendemondák terjedését azonban a tudományos állásfoglalás nemigen tudta megfékezni. A történelmi Magyarország területéről egyre-másra terjedtek el híresztelések a vérszívók létezéséről. A tizennyolcadik század egyik nevezetes vérszívásának esetében Dés város tanácsa rendelt el vizsgálatot 1742-ben. A sóbányászatáról és szép gótikus templomáról ismert erdélyi kisvárosban egy „asszonyállat” mindegyre megnyíló sírboltjának rejtélye borzolta a kedélyeket. A halott aszszony, Bába Pila sírján a polgárok szokatlan lyukra lettek figyelmesek, és hiába falazták el, reggelre ismét ott tátongott a félelmeket keltő rés, amelyen keresztül az elhalt kényelmesen kiférhetett. A titokzatosságot tovább növelte, hogy a temetőben éjszaka „szertelen jajgatás hallatott”, ráadásul két vagy három nagybeteg is állította, hogy Bába Pila öli meg őket. Mit tehet egy becsületes városi elöljáró ilyen esetben? Elrendeli a gyanús személy földi maradványainak kihantolását, karóval történő általverését, és a végeredményről beszámoltatja az exhumáló brigádot. Bár a vérfagyasztó eset kimeneteléről nincs pontos adat, a rend bizonyára helyreállt a városkában.
Ugyanakkor a magyarországi történetek ellenére úgy tűnik, a vámpír sem nálunk, sem a finnugor népeknél általában, sem tőlünk nyugatabbra nem „őshonos”. Már Ipolyi Arnold is úgy vélte, hogy Magyarországon teljesen ismeretlen, e szörnyalakokat csak a tizennyolcadik századi külföldi literatúra telepítette hozzánk. Ennek némiképp ellentmond az a néhány korábbi, szórványos irodalmi előfordulás, amelyeket olvasva azonban szembeötlő, hogy még nem vámpír néven, de hasonló tartalommal, azonos „funkcióban” említ vérszívókat. Ilyen Zrínyi Miklósnak az Idiliuma, Azhol egy vadász Violának kegyetlenségéről panaszolkodik című kötetnyitó verse, mely 1651-ben jelent meg Bécsben. A terjedelmes versben a költő Violát azzal vádolja, hogy élvezi hasztalan epekedéseit, de nem öli meg, hanem örül kínjainak. „Ha oroszlány anyád is lett volna néked, / Scitiai medve ha szoptatott téged, / Mégis nem kellene igy kegyetlenködnöd, / Így kínban örülnöd s vérszopóvá lenned.” Talán Zrínyire nemcsak az antik mitológia hatott, hanem a délszláv környezetben elterjedt vérszopó-legenda is.
Valószínűleg szláv hatásra terjedt el az éjszaka sírjukból kikelő és magukat vérszívással regeneráló halottak képzete. Igaz, hogy a görög-római mitológia is ismert vérszívó szörnyeket, és bizonyára ezek is hatással voltak a nagy tizennyolcadik századi vámpírőrületre.
Maga a „vámpír” szó is szláv eredetű, talán a szerbek „upir” szavát vette át az egész világ, hozzánk német közvetítéssel került. Az orosz hiedelmek szerint vámpírrá az lesz, aki tisztátalan erőtől született, vagy akit valamilyen tisztátalan erő megrontott. Ilyeténképpen már a gyermek is lehet vámpír, arról lehet felismerni, hogy két sor foga van.
A kegyetlenkedéseiről már életében hírhedté vált havasalföldi fejedelem, Vlad Tepes (1431–1462), közismertebb nevén Drakula valóban sok szállal kötődik Magyarországhoz, ám vélhetőleg csak a sok borzalom okán kapcsolódott egybe a vámpírok alakjával. Drakula apja, Mircea vajda (1387–1418) Luxemburgi Zsigmond segítségével szerezte vissza a hatalmát, melytől a török fosztotta meg, s lett az uralkodó feltétlen híve, majd a Zsigmond által megalapított Sárkány-rend tagja. A sárkány szimbólum a családi címerbe is bekerült, sőt családi névként is használni kezdték a latin sárkány, kígyó jelentésű „draco” szó képzett alakját. Fia, Vlad Zsigmond udvarában nevelkedett, majd apját követte a trónon. Kegyetlenkedéseiről hamar ismert lett egész Erdélyben, vélhetőleg súlyos lelki zavarai késztethették egész falvak felkoncoltatására, karóba húzattatására. „Tepes” mellékneve is karóba húzatót jelent. A feljegyzések szerint örömét lelte a borzalmas kivégzésekben, olykor élve megfőzette a halálraítélteket, máskor megnyúzatta őket. A török követeket, akik nem vették le előtte turbánjukat, úgy végeztette ki, hogy rájuk szögeztette fejfedőjüket. Vlad Tepest néhány történész „hintapolitikusnak” gondolja, de valószínűbbnek látszik, hogy semmiféle rendszer nem volt szövetségi elgondolásaiban, inkább csak ötletszerűen kegyetlenkedett mindaddig, míg Mátyás véget nem vetett borzalmas regnálásának, el nem fogattatta és börtönbe nem vettette. Janus Pannonius felszabadult versben ünnepelte a jeles eseményt: „Zengjetek ünnepi dalt! Láncot hord végre a zsarnok…” Ezt követően Budán és Visegrádon, a Salamon-toronyban töltött Drakula tizenkét évet, de fogságából kiszabadulva ismét a trónra pályázott. Ekkor azonban már nem sok híve maradt, és a félelmetes hírű embert megölték. Arra vonatkozóan semmiféle adat nincs, hogy vért szívott volna, „csupán” a kegyetlenkedés eladdig szinte ismeretlen módozatait gyakorolta.
Hogy Vlad Tepes lehetett végül az európai vámpírirodalom ősalakja, annak is megvan a története. Az ezerhétszázas évek vámpírhíradásai nyomán teljesen új műfaj virágzott ki a tizenkilencedik században. Sokan úgy vélik, hogy az első szépirodalmi próbálkozások között található Bürger Lenora című balladája (1773) is. A Lenora azonban nem vámpírtörténet, hanem egy romantikus haláltánc: a csatából megkésve érkező vőlegény-lovag elviszi a rá hűségesen várakozó menyaszszonyát; s csak a lovagvárban derül ki, hogy a sokára érkező kérő maga a halál. Lebomlik róla ruhája, teste, puszta csontváz marad – kaszával és homokórával –, aki a menyasszony életét jött elvenni. Goethe A korinthusi menyasszony (1797) című verse azonban már valódi vámpírtörténet; ez a ballada általános, európai ismertségre tett szert, sőt elismerést váltott ki. A történet azonban nem Magyarországon játszódik, hanem Hellászban; egy keresztény athéni ifjú balvégzetű korinthoszi lánykérésének históriája. A legyőzhetetlen szerelem hajtja a visszajáró halottat, hogy anyja hamis esküje ellenére ne húga, hanem ő, az eltemetett és vámpírrá lett leány szerezze meg az Athénből érkezett kérőt. A halott szerelmébe az élő is belehal, a vámpírlány vőlegénye szívének vérét szívja. A történet alapja egy második század körüli elbeszélés, amelyet Phlegón írt le. Amikor Charles Baudelaire megírja A vámpír metamorfózisát, mintha ennek a történetnek az esszenciáját adná, bár az irodalomtörténet közvetlen forrásként Racine Athalie című darabjának egy részletét szokta említeni. A verset egyébként a korabeli cenzúra a A romlás virágainak 1857-es kiadásából kihagyatta, mert erkölcstelennek és szemérmetlennek találta. Baudelaire eperajkú nője a vamp ősképe, de metamorfózisa nem a vérszívóvá való átlényegülésben szörnyű: „Mikor kiszítta már szegény csontom velőjét / s arcához lankatag hajoltam én előrébb, / egy csókot nyomni rá: nem láttam semmi mást, / csak izzadt bőrcsomót és tele rothadást” (Babits Mihály fordítása).
1810-ben jelent meg John Stagg A vámpír című elbeszélése, melyet gyors egymásutánban egyre több hasonló témájú könyv követett. Az irodalmi vámpírepika a Genfi-tó partján született 1816-ban. George Noel Gordon Byron, Jane Clairmont, Percy Bysshe Shelley, Mary Godwin-Wolstonecraft Shelley és John Polidori svájci nyaralásuk során elhatározták, hogy valamennyien írnak egy-egy rémhistóriát. Mary Shelley Frankensteinje világhírű lett, Byron azonban nem fejezte be vámpírtörténetét. A kéziratot háziorvosa és titkára, dr. John Polidori vette magához, kiegészítette és meg is jelentette, először Byron neve alatt. Így született meg Lord Ruthven alakja, akinek habitusa, viselkedése teljesen azonos a későbbi írásokból és filmekből ismert vámpírokéval. Lord Ruthven sápadt, előkelő, kettős életet élő arisztokrata, sok tekintetben feltűnően hasonlít Byronra.
Polidori műve egy dublini ír köztisztviselő rémregényére volt hatással. Bram Stoker Drakulájában (1897) visszatért a nyugati hagyományhoz, amely szerint a vámpírok „hazája” Magyarország. A legenda magvát nem kisebb ember ismertette meg vele, mint Vámbéry Ármin, a híres orientalista. Ez a Drakula-alak lett a legismertebb, a legtöbb adaptáció alapja. Bram Stoker tehát a történelmileg is létező vajdát olyan tulajdonságokkal ruházta fel, melyeket Polidoritól kölcsönzött. A hallatlanul sikeres figura valóságos vámpírmitológiát teremtett, amelynek hatásosságát és elevenségét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a mozgókép rövid története alatt a Drakula-históriát filmesítették meg legtöbbször – több mint százötven változat létezik. Az első vámpírfilmet Lajthay Károly készítette a húszas évek elején, de a kópia elveszett. 1922-ben forgatta a német Murnau Nosferatu című Stoker-adaptációját; a legismertebb Drakula-film azonban Tod Browning alkotása, melynek főszereplője Lugosi Béla volt.
***
Árverésre bocsátják Bram Stoker (1847–1912) Drakula című könyvének kéziratát. A géppel írt szöveget 1984-ben fedezték fel, és most kerül először kalapács alá. A mű kéziratának eladója akár egymillió fontot is kaphat a számtalan javítást és rövidítést tartalmazó szövegért. A legjelentősebb változtatás, hogy a dublini író az eredetileg a regény elejére tervezett mintegy 102 lap terjedelmű szöveget kihúzta, s így a korábbi második fejezet lett a végleges változatban az első. De számtalan kisebb stilisztikai és egyéb javítás is nyomon követhető a kéziraton.
EU
Szalay-Bobrovniczky Kristóf: A békéhez nem a fegyvereken, hanem tárgyalásokon keresztül vezet az út + videó
