Elfeledtük-e Bajcsy-Zsilinszkyt?

Immár több mint fél évszázad telt el Bajcsy-Zsilinszky Endre mártírhalála óta, és visszatekintve életútjára azt mondhatjuk: még mindig a kortársai és neves barátai fogalmazták meg a legtalálóbban jellemrajzát és szerepét nemzetünk történetében, nem pedig a történészek. Tragikus történelmi évfordulóhoz közeledünk, amelyhez szorosan kapcsolódik Bajcsy-Zsilinszky személye. Ez pedig a német megszállás napja, 1944. március 19. Ennek előzményeihez tartozik, hogy Kállay Miklós miniszterelnök a Magyarországot egyre jobban fenyegető katonapolitikai veszélyre való tekintettel tárgyalásokat kívánt folytatni a demokratikus ellenzék különböző csoportjaival. Egy ilyen fontos megbeszélés február 10-én zajlott le, amelyen a kisgazdapárt részéről Bajcsy-Zsilinszky Endre, Tombor Jenő és Barankovics István vett részt. A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, mert a megbeszélések során áthidalhatatlan ellentétek merültek fel Kállay, illetve a Bajcsy-Zsilinszky-csoport helyzetelemzése és nézetei között. Zsilinszky már másnap levelet intézett Kállayhoz, amelyben összegezte véleményét a kormány politikájáról. Ezt írta: „Ha magamnak néhanapján szemrehányást csinálok, inkább azért teszem, hogy itt-ott talán megalkuvó voltam kormányoddal szemben való kritikámban.” Majd a jövőt illetően hangsúlyozta: „Ha Quisling-kormány jön, és még élek, fegyvert fogok ellene.” Amikor pedig Zsilinszky értesült arról, hogy Magyarország teljes tétlenséget tanúsít a fenyegető német katonai megszállással szemben, újabb levelet írt Kállaynak, amelyben két alternatívát emleget a hitleri katonai akcióval szemben: eltűrni vagy ellenállni. Ő a pillanatnyi katonai erőviszonyoktól függetlenül is az ellenállás mellett foglalt állást.
Kállay az emlékirataiban részletesen foglalkozik a március 19-ét megelőző napok eseményeivel, és kiemeli, hogy a megkérdezett politikusok közül egyedül Bajcsy-Zsilinszky javasolta a fegyveres ellenállást: „Sokan jöttek el hozzám. Bethlen, Rassay, Kánya, Esterházy Móric, Peyer, Chorin, Bajcsy-Zsilinszky, Stern Samu, a zsidó hitközség elnöke és sokan mások. Mindegyik a maga vérmérsékletének megfelelően adott tanácsot. Bajcsy-Zsilinszky, aki magával hozta Kiss János nyug. tábornokot, a legelszántabb ellenakciót és a munkásság felfegyverzését ajánlotta.”
Horthy, Kállay és a hatalom más illetékesei nem tudták rászánni magukat, hogy az országot március 19-én hajnalban elözönlő náci haderővel szemben a néptömegeket is magában foglaló nemzeti felkelés élére álljanak. Inkább választották a dicstelen utat: a klessheimi kapitulációt Hitler előtt. A német megszállók csak egy budai bérház negyedik emeletén ütköztek fegyveres ellenállásba: ott lakott Bajcsy-Zsilinszky Endre…
Most pedig átadom a szót Zsilinszky özvegyének, aki a nekem írt emlékiratában ezt jegyezte fel a fegyveres harcról:
„Reggel kilenc óra után nagyot reccsent a kinti ajtó, lövések hallatszottak, a három SS-legénynek sikerült kilőnie a zárat, és behatoltak az előszobába. Az uram lövésre készen tartott fegyverrel a hálószoba ajtajában állott. A külső szoba homályos üvegajtaján keresztül megjelent az egyik fegyveres SS árnyalakja… Hinaus! Hinaus! – hallatszott az ordításuk az ajtón keresztül. Endre ekkor lőtt először. Az SS-ek géppisztolysorozatokkal válaszoltak. Azután újra Endre lőtt, s a németek ismét sorozattal válaszoltak. Az ajtóüvegek, az ablakok, a tükrök szilánkjai csörömpölve szóródtak szét a lakásban. Mint utóbb megállapítottam, összesen 36 lövést adtak le hárman a Gestapo részéről a lakásban. És a lövések közepette hallottam Endre szavait: Egy haslövés… egy váll-lövés… Azt hittem, hogy az ő lövéseinek a találatait közli velem, de kiderült, hogy a saját sebeit mondta be.
Végül is eldőlt az egyenlőtlen harc. Adjuk meg magunkat, Endre – mondtam neki, amikor az utolsó golyót is kilőtte pisztolyából. Endre ekkor a pisztolyt kidobta az ajtón a nappaliba, mire az SS-ek berohantak a szobába, a több sebből vérző Endre kezeit hátrakötötték és elvezették. Mielőtt belökték volna az autóba, a közben odasereglett emberek felé elkiáltotta magát: Éljen a független és szabad Magyarország!”
Zsilinszkyt lőtt sebei miatt a m. kir. rendőrség budapesti főkapitányságára szállították. A március 20. és április 18. közötti ápolásról felvett összefoglaló rendőrorvosi jelentés tanúsága szerint Zsilinszky „folyó hó 19-én két lövés által megsérült. Egyik lövés a bal vállába fúródott, a testet nem hagyta el, a másik a has bal oldalába fúródva hátul a testet elhagyta… Karját emelni nem tudja, nagy fájdalmat jelez…” Mindezt a hivatalos rendőrorvosi jegyzőkönyvön kívül dr. Pazár Zoltán nyug. rendőrorvos őrnagynak a Magyar Nemzet akkori főszerkesztőjéhez, Parragi Györgyhöz 1948. november 16-án intézett leveléből tudhatjuk…
Zsilinszky a rabkórházba kerülve megfelelő kezelést kapott, de különösen a haslövése nehezen gyógyult, és többször volt szükség a lőcsatorna szondázására. Sebesülésének súlyosságára jellemző, hogy még egy hónap múlva is, április 17-én 38,2 fokra ment fel a láza. Mindezek ellenére a börtönben is bátran viselkedett. Barcs Sándortól – akivel egy cellában volt – tudjuk, hogy amikor egy SS-vizsgálat alkalmával az árjáknak fel kellett tartaniuk a kezüket, Bajcsy-Zsilinszky nem emelte magasba a kezét. Midőn ezért felelősségre vonták, kijelentette: „Én ugyanis turáni vagyok, és nem árja…”
Kétszázhat napot töltött a rabkórházban, ahonnan azt írta az egyik kicsempészett levelében, hogy nem fél a haláltól, és a golyó általi halált tartja méltónak önmagához.
Bajcsy-Zsilinszky Endre hősies ellenállása és viselkedése a náci megszállókkal szemben legyen ismételt figyelmeztetés, hogy szeretett hazája és nemzete ne feledkezzék el róla, akiről Illyés Gyula joggal írta: „Volt pillanat, nem is egy, amikor Zsilinszky volt a magyarság, úgy jelképileg, hogy mégis valóságosan.”