Elveszve Strasbourg és Zámoly között

A zámolyi romák – ugyanúgy, mint más cigánynemzetséghez tartozó testvéreik a Kárpát-medencében – szegénységben születtek, szegénységben nőttek fel, és sokuk szegénységben is marad. A zámolyi romák többsége a nagy csinnadrattával megszerzett új hazában, a gazdag Franciaországban tapasztalja meg most, milyen a cigánysors távol a jól ismert vidéktől, a lankás mezőktől. A hírek szerint egyikük, Lakatos Melinda családjával együtt hazaindult. Azonban nem érkezett meg, és különös módon sem itthon, sem Franciaországban nem tudnak róla.

A zámolyi üldözött menedékkérők közül néhányat tagadhatatlanul emészt a honvágy. Lakatos Melinda – akinek legkisebb gyermeke már Strasbourgban látta meg a napvilágot – úgy tűnik, nem tud megbirkózni a sors kezével, amely őt valóban áldja, s veri. Pénteken adta hírül zámolyi ügyekben mindig gyorsan és jól értesült egyik laptársunk, hogy Lakatos Melinda ismét hazatért.
A hírt – mint szinte mindig – Krasznai József, a zámolyi cigányok vajdája erősítette meg, nem tudjuk, hogy éppen a görög tengerpartról, a kanadai Hamiltonból vagy az országgyűlési választások 8-as körzetéből, ahol Krasznai a mandátumért indul, és amelyet a zámolyiak szószólója hol Vásárosnamény körzetébe, hol pedig Záhony térségébe helyez: márpedig őt a helyi romák kérték fel jelöltségre.
Lakatos Melinda a múlt héten hazatért a szüleivel együtt, akik náluk, Strasbourgban húzták ki a hideg telet Melindáék lakásában.
Mi sem akartunk kimaradni a hírkövetésből, hát útnak eredtünk szombaton, hogy megtudjuk, miért jött haza Melinda már megint, ha itt úgy üldözik őt a rasszisták, amott meg a távoli toleráns új világban minden olyan szép és jó.
Osztojkán Béla, az Országos Cigány Önkormányzat alelnöke kérésünkre vállalkozott rá, hogy elkísér minket.
Bevalljuk, célunk az volt, megtudjuk az igazi okot, miért tért vissza családjával Melinda Zámolyra. És megpróbáljunk – lapunk hasábjait felhasználva – segítséget nyújtani, hogy megkönynyítsük a négy gyermeket világra hozó fiatalasszonynak az itthoni életkezdést.

Melinda eltűnt
Szikrázó napsütésben érkeztünk meg a zámolyi cigánytelepre. Szomorú látvány, hogy milyen lepusztult állapotban vannak azok a házak, amelyeket az Országos Cigány Önkormányzat által megbízott cég épített a romáknak. Az egyik házon a tető például lehet, hogy a naptól véd, de az esőtől aligha. A szocpolos házak egyikét sem sikerült befejezni. Az egyik ilyen házba költözhetne be Melinda, ha akarna. A lepusztult telepen az egyik lakásba, Melinda lakásának szomszédjába – állítólag önkényesen – beköltözött egy szegény család. Éppen az ebédet főzik, amikor beköszönünk az ajtón, és Melindáékat keressük.
Nem lepődnek meg a kérdésünkön, de nem tudnak semmit, nem látták még Melindáékat.
El is köszönünk, hogy a Belmajorba induljunk a családot megkeresni, amikor egy ősz hajú férfi üdvözli régi ismerősként Osztojkán Bélát. Ismerősnek tűnik, igen, ismerős. Ő Hell István. Mily’ véletlen: pár perces időeltéréssel érkezett utánunk a zámolyi romák régi telepére, a pár évvel ezelőtt emberéletet követelő tragédia színhelyére. Hell István az az újságíró, a zámolyi romák ügyét bennfentesen ismerő polgárjogi aktivista, akinek tavaly januárban Székesfehérváron egy sajtótájékoztatón sikerült pontosítani az egy nappal korábban Krasznai József által állítólag Strasbourgból a roma sajtóközpontnak adott nyilatkozatát, miszerint egy strasbourgi kórházban meghalt Krasznai Ibolya, a zámolyi cigány önkormányzat egykori vezetője. Hell volt az, aki a haláleset színhelyéről először nyilatkozta azt, hogy az Kanadában történt. Elindulunk hát a Belmajorba. Követjük Hell István hat-nyolc személyes mikrobuszát. Mire odaérünk, Hell már váltott pár szót Melinda szüleivel. Bemutatkozunk. Osztojkán Bélának nincs erre szüksége, őt ismerik. Piroska asszonyról a sok kisgyerek láttán először azt hiszem, a nővére Melindának, ám kiderül: az édesanyja. Hell beszéli a nyelvüket, cigányul szól nekik valamit, majd magyarul biztatja őket, hogy beszélgessenek velünk. Hell István szemmel láthatóan otthonosan mozog a romák portáján. És valóban, Hell szavára megnyílnak, kedvesek és közlékenyek velünk. De kiderül: Melindáék nincsenek sehol.
– Meg tudja mondani, hol van Melinda? – fordulok Piroska aszszonyhoz.
– Nem tudom megmondani, hol van Melinda, mert amikor elindultunk, ők is elindultak. Sajnos nem tudunk róluk semmit – hangzik a kimért válasz. – De hála istennek, mi megérkeztünk szerencsével.
– Mikor indultak el?
– Hatodikán indultunk, mi busszal, ők hatan meg autóval – feleli.
– Maguk is kaptak menedékjogot? – kérdezzük az asszonytól.
– Nem kaptunk, mert nem is kértünk – jön a válasz.
Azaz Piroskáék csak vendégségben voltak Strasbourgban Melindáéknál. Négy hónapig – derül ki.
– És azt nem tudja, hogy Melinda merre van?
– Azt se tudom, hogy életben vannak-e. Hogy élnek-e, vagy balesetük volt… Hatodikán éjjel 11 órakor indultunk el. A busz kiindult, a gyerek is kiindult a kocsival – magyarázza az asszony.
Mint később kiderült, a gyerek nem Melinda élettársa, hanem a bátyja, Piroska nagyobbik fia.
– Az autóban a négy gyerek volt, a Melinda meg a bátyja. Ők hozták volna a cuccokat is, amiket ott kaptunk. A szervezet kifizetett nekik 450 eurót a benzinre – folytatja a történetet.
– Milyen szervezet?
– Nem tudom, csak azt, hogy madam Szofi volt a vezetőjük. Meg egy magyar tolmács is volt velük, valamilyen Ildikó volt a neve. Most se éjjelem, se nappalom, a telefon se jó, mert amikor elmentünk, kikapcsolták. Melinda se tud telefonálni, mi se tudunk, mert neki nincs telefonja – sorolja a gondokat.
– Krasznai József sem tudja, mi lehet velük?
– Pubinak már nincs telefonszáma – mondja Piroska aszszony.
(Pubi Krasznai beceneve lehet a zámolyi romák között.)
– Hogyhogy nincs telefonszáma?
– Hát én nem tudom. Senkinek nem tudom a telefonszámát. Ott volt a szervezet, és bennünket kisegítettek két kocsival a buszmegállóba. Ott voltak Melindáék is. Egyszerre indultunk. Melinda meg a négy gyerek, mert Franciában született egy kislánya is. Öt hónapos. Kiértünk az állomásra a két kocsival, amit a szervezet adott segítségként, közben már csöpörgött az eső. Ott volt a tolmács is, Ildikó, meg a szervezet főnöke, meg madam Szofi. Kisegítettek az autóból, felszálltunk a buszra. A buszt is a szervezet fizette.

Éjjeli látogatók a Lakatos-tanyán
Az öreg ház – ahová a franciaországi vendégeskedés után Piroskáék hazatértek – igen lepusztult, a tetőről lepotyogtak a cserepek, a ház körül szemét szemét hátán, az árnyékszéket állítólag távollétük alatt valakik szétszedték, és most se ajtaja, se árnyéka. Egy gyönyörű fiatal roma lány kávéval kínál, a kisgyerekek az udvaron rajcsúroznak, anyjuk, Piroska, miközben velünk beszél, rajtuk tartja a szemét.
– Azok az emberek a szervezettől segítettek betenni a gyereket a buszba. Elindultunk, az autó is elindult mögöttünk – folytatja.
– Melindáék miért akartak hazajönni?
– Azt mondta, ha mi jövünk, akkor ő se marad. Én nem tudtam beszélni a nyelvet, van egy rendszeres beteg gyerekem, egy asztmás…
Elmondja még, hogy a többiek jól vannak, meg hogy sokkal jobb ott, mint itt. Melinda is kapott egy nagyon szép négyszobás házat.
– De mégis úgy döntött, hogy inkább itthon szenved velünk. Nagyon lelkibeteg lett a leány – mondja Piroska asszony. – Hogy osztán most mi van velük, nem tudom. Már nekik is ide kellett volna érni. Ők kocsival jöttek. A gyerek vezetett. Melinda bátyja – teszi hozzá.
Melinda élettársa állítólag ott maradt kinn, Strasbourgban, mint legutóbb, ősszel, amikor a fiatalasszony már hazajött gyerekestül, az apjuk nélkül. Az öt hónapos kislány mellett Melindának még egy másfél éves, egy három- meg egy négyéves gyerekről kell gondoskodnia.
Krasznai a múlt héten csütörtökön megerősítette a sajtóhírt, hogy Melindáék elhagyták Strasbourgot. Azóta – állítólag – senki nem tudja, hol lehetnek.
– A híradóban nem beszélnek róluk, pedig hallgatjuk a híreket – mondja Piroska, aki nyilván hozzá van szokva, hogy a média a zámolyi romák minden lépését figyelemmel kíséri évek óta. Most is a rádióból várja a hírt a leányáról.
– Ha hazajönnek, ide költöznek magukhoz?
– A saját házába nem tud visszaköltözni. Ide jönnek hozzánk – válaszolja.
Piroska asszonytól megtudjuk azt is, hogy mivel a házat, ahol most laknak, a volt tulajdonos korábban elárvereztette a fejük fölül, a polgármester Farkas Flóriánnak, az Országos Cigány Önkormányzat vezetőjének írt egy levelet, hogy az egyik OCÖ által épített házba hadd költözzenek be. De erre állítólag Farkas eddig még csak nem is válaszolt.
Piroska asszony ezt nehezményezi.
– Nem tudja ide tolni a pofáját, pedig olyan cigány, mint én – érvel Piroska asszony a zámolyi Belmajorban.
– A cigány önkormányzat arra nem képes, hogy a zámolyi polgármesteri hivatalnak válaszoljon – teszi hozzá.
Osztojkán Béla ezt már nem hagyja szó nélkül: közli, hogy kiszálltak az ügyből. Lakatos Piroskáék házát egyébként a volt tulajdonos keresetére a bíróság árverezte el, mert hosszú évek alatt sem sikerült az eladónak kifizetniük a vételárat.
– A Lengyel Józsi ránk támadt éjjel – halljuk a legújabb zámolyi atrocitás történetét érzékletesen előadva.
Az asszony elmondása szerint Lengyel Józsi a megérkezésük éjszakáján behatolt a belmajori Lakatosék lakta házba.
– Éppen egy kis meleg teát akartam csinálni a gyerekeknek, égett a villany, csöndben odament, oszt kikapcsolta a villanyt. Egyszer csak a sötétben belép egy ember, le voltunk merevedve, hogy mit keresnek itt, milyen jogon hatolnak be. Nem tudtam megszólalni. Állj meg már, Józsikám! – mondtam. – Mert nem erről volt szó. Arról volt szó, hogy addig maradunk, amíg a polgármester nem tud bennünket elhelyezni – meséli az éjszakai kalandot.
– A körzeti megbízott is kijött. Ő nem jött be az udvarra. Kiabál nekem a rendőr, hogy Piroska, én vagyok. Persze hogy megismertem a hangját, még ötszáz év múlva is megismerem a hangját – eleveníti fel az emlékeket.
Megkísérlem visszatéríteni a beszélgetést eredeti témánkhoz, Melindáék eltűnéséhez.
– A strasbourgi telefonszáma nincs meg Melindának? Hátha visszakerültek oda…
– Melindának nem volt telefonja még – válaszolja.
– Nem kerültek vissza – szól közbe Hell István.
– Biztos?– kérdi Piroska.
– Nem biztos – jön a sejtelmes válasz Helltől. – Valami probléma lehetett – igyekszik megnyugtatni Melinda anyját.
Piroska rögtön témát vált, és visszatér a hazaérkezésük körülményeinek ecseteléséhez.
– Szóval szóltam a körzeti megbízottnak, hogy ugyanúgy van a lakás, ahogy volt. Itt be voltak szögelve az ablakok, meg az ajtó. Biztos ott próbálkozott. Mert le volt törve az ajtó. Nekem olyan papírom is volt, hogy nem adhatja el a lakást a Lengyel – köti az ebet a karóhoz Piroska.
– Ha nekem helyem volna – szól közbe Piroska asszony párja –, akkor én elhúznék innen, az biztos. Nem ragaszkodom ehhez a házhoz. Melinda lakása nem megoldás. Se víz, se villany – mondja.

Megválaszolatlan kérdések
Visszafelé, elhagyva Zámolyt, már abban sem vagyok biztos, hogy Melinda elindult-e egyáltalán Strasbourgból. Ha meg elindult, és már itthon kéne lennie, akkor nem értem, hogy miért nem futnak Hell István segítségével a megfelelő hivatalokhoz, hogy kiderítsék, melyik határon tartóztatták fel őket. Ha pedig itthon vannak, akkor meg azt nem értem, vajon miért nem tudják, hogy hol van a család.
Mint ahogy azt sem értem, hogy miért tájékoztatták a sajtót, hogy Melinda útra kelt.
Ó, ti zámolyi nők… Ti, akik egyben tartjátok a családot, akik nem nyughattok bele sorsotokba, akik jobb jövőt akartok gyermekeiteknek, mint nektek volt, ott, Strasbourgban és itt, Zámolyon, ti tényleg nem tudjátok, hol van Melinda?

Öt évig nincs visszatérés. Nem érkezett meg gyermekeivel Strasbourgból Zámolyra az a roma fiatalasszony, aki tavaly menedékjogot kapott Franciaországban – tájékoztatta az MTI-t a roma fiatalasszony édesanyja. Krasznai József, a zámolyi romák Strasbourgban lévő szóvivője ezzel ellentétben szombaton még azt közölte az MTI-vel, hogy a fiatalasszony hazaérkezett Zámolyra. Az asszony édesanyja szerint lánya és annak négy kisgyereke, köztük egy csecsemő, kocsival indult Magyarország felé csütörtökön. Közölte: nincs tudomásuk arról, hogy lányuk és a kicsik hol vannak. – Elképzelhető, hogy mivel a csecsemőnek nem volt útlevele, és édesanyja útlevelébe sem volt bejegyezve, valamelyik országhatárról visszafordították őket – mondta. Hozzátette: tudomása szerint lánya végleg haza akar költözni Magyarországra. A zámolyi romákat patronáló egyik strasbourgi társadalmi szervezet tagja, Bombola Mihály az MTI-nek azt mondta, hogy eddig nem kaptak hivatalos értesítést a fiatalaszszony és gyerekei hollétéről. Ha a fiatalasszony átlépte a határt, öt évig nem térhet vissza Franciaországba.