Én nem tudom...

Én nem tudom, szabad-e felidéznünk azokat az időket, amikor az egyszerű magyar honpolgárnak sejtelme sem volt arról, hogy mit írnak és hogyan tudósítanak Magyarországról a nyugati lapok. Az idő tájt alkották meg a „szabad világ” hírlapírói a „gulyáskommunizmus” és a „legvidámabb barakk” kifejezéseket. A médiumok jellemző sajátsága, hogy szeretnek mindent elnevezni, a bonyolult jelenségeket frappáns szóleleményekbe sűrítve.
Az MTI úgynevezett C-bizalmasában olvashatók voltak hazánkat méltató hosszabb írások is. Nemegyszer megdöbbenve, mily tájékozatlanok a nyugati lapok szakértői, gyakran mily távol áll a valóságtól mindaz, amit magyar vonatkozású „elemzéseikben” leírnak. Nehéz is hűen visszaadni egy idegen ország légkörét. Éveket kell ott tölteni, s tökéletesen ismerni kell a nyelvet ahhoz, hogy a valódin túl észrevegyük az igazat is.
Mondok egy példát. Harminc-egynéhány éve a Magyar Nemzet „kínjában” kiküldött Moszkvába tudósítónak egy hírlapírót, aki egy árva szót sem tudott oroszul. A lap főszerkesztője abban bízott, hogy az illetőt hazai riporteri rutinja átsegíti a kezdeti nehézségeken. Tény, hogy akkortájt Moszkvában a tudósítók nem fickándozhattak túlságosan; akváriumban éltek, amelynek méretét a KGB szabta meg. A tudósítók így többnyire a Pravdára és a TASZSZ-ra támaszkodtak, de fent említett kollégánk ezt sem tehette, mivel a cirill betűktől különösképpen idegenkedett. Így aztán körülbelül havonként négy-ötsoros tudósítást küldött a lapnak „Moszkvai groteszkek” címmel. Saját impresszióit írta meg: hogy járt pórul egy étteremben, amikor török kávét akart inni stb. A főszerkesztő ezt egy idő után kevésnek találta. Tehát, amikor valószínűnek látszott már, hogy tudósítónk a nyet, a da és a pazsaluszta szavakkal élni tud, arra kérte, hogy menjen ki az orosz életbe, nézze meg milyen a „ruszkij dus”, írjon hasonló riportokat, mint amilyenekkel itthon oly szép sikereket ért el. Persze senki sem gondolta komolyan, hogy kollégánk képes lesz dosztojevszkiji mélységekig alászállni az orosz lélekben, de a lap vezetése reménykedett abban, hogy kap néhány pozitív beszámolót, miként élnek az egyszerű szovjet emberek.
Barátunk hát egy napon úgy döntött, hogy kiválaszt moszkvai lakása közelében egy szép nagy házat, végigjárja az otthonokat, s tudósít az ott lakók életéről. Talán tolmácsot is vitt magával, de lehet, hogy csak arra hagyatkozott: Já hácsu piszáty o dome. Ajtót itt-ott nyitottak ugyan neki, de zavart, szabadkozó arcok fogadták. A második emeleten járt, amikor kijött a KGB, és elvitte. Nem tartották fogva, sőt udvariasan elnézését kérték, és Volgán szállították tudósítói rezindenciájáig, de tudomására hozták, hogy ilyen helyekre többet ne menjen. Az ugyanis, amit, mint szemre tetszetőset, kiválasztott magának, egy tiltott és titkos ház volt, ahol a szovjet biztonsági szolgálat alkalmazottjai laktak. Tudósítónk szerencsés hazatértéig még három moszkvai ötsoros groteszkkel ajándékozta meg olvasóinkat.
Velem Kazahsztánban a következő történt. Újságíróként kísértem egy magyar delegációt, de úgy kezeltek, mintha a delegáció tagja volnék, s folyton színpadi elnökségekben kellett ülnöm. Mivel a pápai Türr gimnáziumban hajdan heti nyolc órában tanultam oroszul (Puskint máig hibátlanul idézem), megkértem kazah (pártközpontos) kísérőnket, hadd beszélgessek el az Alma Ata-i piacon egy egyszerű szovjet lénnyel. Szicsasz, mondta, és két nappal később valóban odavezetett a piacon egy népviseletbe öltözött, virtigli kazahnak látszó öregasszonyhoz, hogy íme itt a megfelelő riportalany. A hölgy megmondta hogy hívják, majd enyhe monotonitással sorolni kezdte: férjem a Szovjetunió hőse, hét fiam született, közülük három a Szovjetunió hőse, kettő elesett Sztálingrádnál a német fasiszták elleni harcban, kettő sztahanovista, a legkisebb gyárigazgató. (Ez összesen nyolc.) Tipikus szovjet történet volt, kazah kísérőm elégedett mosollyal hallgatta. Én pedig megnyugodtam. A továbbiakban nem áhítoztam a szovjet valóságra. Hogy jelenleg nálunk kivel találkoznak a nagy nyugati tudósítók a hírpiacon, én nem tudom.