Gasparich Kilit, a nagy árvíz elfelejtett hőse

Két nap eltéréssel százhatvannégy évvel ezelőtt, 1838. március 13-án éjszaka a Duna rohamosan emelkedő vízszintje átszakította a mai pesti Vigadó előtti védőtöltést. A rongálódást ugyan kijavították, ám a megáradt folyó a gáton átcsapva hömpölygött végig – immár három oldalról is – a városon. Pest területéből 1300 hold került víz alá; szárazon csupán 37 hold maradt. 2485 ház dőlt össze a két oldalon.

Előre látható volt a fenyegető veszedelem. Novák Dániel mérnök meg is írta a Hasznos Mulatságokban, hogy az elkövetkező idők aggodalomra adnak okot, de mire a lassú nyomdai átfutás miatt a március 10-én papírra vetett sorai megjelenhettek, az árvíz már le is vonult, szörnyű romhalmazt hagyva maga mögött. Valamelyest a városi tanács is számolt a közelgő vésszel – jó okuk volt az aggodalomra, hiszen az előző évben is veszedelemben forgott a város lakossága. A legjobb megoldásnak az látszott, ha elrendelik, hogy minden ház udvarán legyen készenlétben tartva egy csónak. A rendeletet persze csak kevés helyen tartották be, maga Wesselényi báró is csak nagy nehezen talált alkalmas dereglyét a mentéshez.
A pesti oldalon sokkal nagyobb volt a baj, mint Budán. Csak néhány, magasabb ponton lévő épület maradt száraz, szigetként állva a mindent elöntő víz közepén. Ilyen volt a középkori alapokra épült pesti ferences templom és kolostor is. A szerzetesek egy emberként siettek a veszedelemre jutottak megsegítésére. Gasparich Kilit, a szabadságharc eltiprása után 1852-ben kivégzett barát például a Váci utcán lévő Angolkisasszonyok leányintézetének növendékeit mentette meg, és a kolostorba menekült több mint ezer ember ellátását szervezte. Nagy önfeláldozást, lélekjelenlétet, napokig tartó megfeszített, pihenés nélküli munkát vállalt magára. A földönfutóvá váltakra az ár levonulása után is gondot viselt; nemcsak beszédet mondott a kesergő pestiek vigasztalására, hanem a prédikációt nyomtatásban is megjelentette, a pénzt pedig a károsult szerencsétlenek segedelmezésére fordította. Mindez nem oldhatott meg minden problémát, hiszen ötvenezer ember vált hajléktalanná, de sok száz embernek mentette meg a puszta életét, és öntött erőt a nincstelenekbe az újrakezdéshez.
Amikor a beszéd elhangzott, a templom és a rendház már javarészt kiürült az oda menekült emberektől, kitakarították az alváshoz földön szétterített szalmát, eltüntették a rendkívüli állapotok nyomait. „Telve volt a’ vész idő alatt az egész templom, földön, s padok közt helyhezte el magát kiki, ez volt ágya, ezen a vizes ágy nemü között visitottak a gyermekek, itt voltak a kevés vízből kimentett bútorok, itt nyögtek a betegek” – emlékezett vissza a történtekre április elsején, néhány héttel az árvíz után. A szükségállapot pillanatok alatt fölforgatta a kolostor életét. A leginkább rászorultaknak a rendházban biztosítottak menedéket; akinek ott nem jutott hely, a templomban húzódott meg. A hideg időben átfagyott, a jeges ártól elgémberedett emberek egymást melegítették. Teljes biztonságot persze a pesti ferences templom sem jelenthetett, mert egyrészt nem lehetett tudni, hogy nem emelkedik-e tovább a vízszint, másrészt pedig – ahogyan Gasparich Kilit írta „a sanctuarium megrepedt, sőt egy kereszt oltár lejjebb szállva, derékban megszakadt. A rémülés legnagyobb volt, midőn a mi házunk falai szét engedni látszattak. Emberekkel tömött szobáinkból seregesen tódultak ki az újonnan megfélemlettek, s mind a budai várba igyekeztek, sőt számtalan boldognak tartá magát, ha Gellért hegy fogadta is őt ege alá!” Pánik tört ki, sokan elmenekültek, de a rendház még így is tömve maradt. A víz csak március 18-ra vonult le teljesen, ez azonban még egyáltalán nem oldotta meg a problémákat, hiszen a város házainak több mint a fele összedőlt. „Fő várasunkat nagy csapás, kimondhatatlan szerencsétlenség, leírhatatlan ínség, és az azt nem tapasztalt által képzelhetetlen nyomorúság érte! Hol egykor vígan tolyongott a’ nép a’ pompásan gazdag ’s tarka utszák között, ott sajkákat látánk lengeni, – a’ vizzel küszködőket úszni”– emlékezett Gasparich Kilit.
A pusztulás borzalmas képei mellett azonban ott vannak a szolidaritás és az önfeláldozó szeretet példái is. A ferences barát szentbeszédében megemlékezett azokról a hősökről is, akik sokszor életük kockáztatásával mentették a végveszélybe sodródottakat. Lónyai János királyi biztos és gróf Károlyi György csónakkal járták a tengerré vált utcákat; Földváry Ferenc és felesége levest osztottak a rászorulóknak; Andrásy József több zsák kenyeret osztott ki, Haulik József újhartyáni plébános pedig megállás nélkül süttette a kenyeret, készíttette a főzeléket, majd szekerekre rakva adományát a szállítmányt Pest felé indíttatta. De a birodalom legkülönfélébb városai is összefogtak a nincsteleneké váltak megsegítésére. Bécs, Pozsony, Szeged, Győr, Modor lakói küldtek kisebb-nagyobb adományokat. „Mindent tett velünk a’ szeretet, ennek égi sugárai mérföldekről melegíték a fázót, ennek bátorsága a’ megmérhetetlen mély vízre ereszkedék, ennek lágyan bátorító szavai messze vidékekről is felemelék a’ kétségbeesés verméhez közeltántorgót…” Így vált a nagy megpróbáltatásokat, rengeteg áldozatot követelő árvíz az együvé tartozás élményének megtapasztalásává.