Helyén fű sem nő azóta

Istennek kell hogy legyen egy könyve, amelyben meg van írva a válasz minden kérdésre és az ok minden jelenségre. Vajon mit mond az a könyv a templomról, amely mindössze húsz évig állt, ám a helyén a föld mozog azóta is?

H. Gy.-nak ajánlom,
az elszánt „hitnyomozónak”

A templomot Regnum Marianum néven szokás emlegetni. A Városliget szélére épült a két háború között. 1951-ben felrobbantották, s bármit próbálnak a helyére rakni, lerúg magáról mindent. „Áldás volt rajta, míg a templom ott állt, és átok lesz, míg ismét meg nem épül!”
A szigorú kijelentés egy idős hölgytől való, aki nem messze, az Aréna úton lakott, az Elemér utca sarkán. A környéket az ötvenes évektől április negyedikén és május elsején lezárták. A járdákat hivatalos tribünökkel rakták tele, ezekről nézték végig a katonai díszszemlét és a felvonulást a kiválasztott vendégek. Rajtuk kívül csak az ott lakók láthatták élőben a két parádét, s minthogy a tiltott gyümölcs édes, minden ablak és erkély tele volt. A hölgy csak ötvenhat októberében nézett ki, amikor férje beszólt a tágas lodzsáról: „Jöjjön, kedves, döntik a Sztálin-szobrot!” Na, végre, mondta az asszony, de pár perc múlva visszaült a zongorához, és folytatta a Bach-fúgákat.
A hölgy anyám nővére volt.
Soha nem tudta megbocsátani, hogy otthonától kétszáz méterre felrobbantották a Regnum Marianumot. „Ott esküdött anyád és apád, s téged is ott kereszteltünk. Ezt sose felejtsd!” – mondta évtizedekkel később, mikor már nagybeteg volt, és az ágyat nyomta. Aztán fejemet a párnára húzva, mintha gyónna, a fülembe súgta: „Akinek köze volt a pusztításhoz, megátkoztam mindet.”
Nem tudom, egy átoknak mennyi az ereje, de tartok tőle, nem az övé volt az egyetlen. Százaké pedig már képes mozdítani valamit. Akár egy szobrot is. Olyan valakiét, aki tőlünk keletre hetvenezer templomot pusztított el, hogy aztán tőlünk nyugatra kiárusítsa kincseit.
A drótkötelet a bronzmonstrum nyakán anyám nővérének átka is húzta.
A történészek mosolyognak egy ilyen mondaton. Rosszul teszik. Tele vannak megválaszolatlan kérdéssel, mégis görcsösen a tényeket vallatják. Pedig azoknál gyakorta jobb választ adnak a jelek, a mítoszok vagy éppenséggel az átkok, mint anyám nővéréé, amely megfogant.

És most hadd szóljak Kotsis Ivánról, akinél szerencsésebb építésze nemigen volt az elmúlt századnak. Magyarázatért vissza kell mennünk az időben egészen a katedrálisok koráig. A templomok helyét a középkorban egy furcsa figura döntötte el. Kezében pálcával fel-alá járkált, fejét hol leszegve, hol magasba emelve, amíg a pálca, vízeret jelezve, meg nem mozdult. Mikor a pálca mozdult, ő azonnal megállt, és azt mondta, ott az oltár helye.
A huszadik században nem babráltak ilyesmivel. A mérnöknek nyakkendős városi hivatalnok mondta meg, hol lesz a templom. Egy méterrel sem rakhatta arrébb, mert nem volt több hely hozzá.
Kotsis Iván azért volt a szerencse fia 1925-ben, mert úgy láthatott munkához, mint a régiek: szabadon. Ebből a szabadságból épült fel a főváros egyik legnagyobb temploma, a Regnum Marianum.
Hogyan lehet, hogy életművéből mégis kimaradt a nagyszabású munka? A Budapest Lexikon szerkesztői 1993-ban meg sem említik.
Nem ok nélkül történt.
A szócikk őrzi a félszázados vallásüldözés nyomát. Húsz évvel korábban, 1973-ban fogalmazták meg, s figyelmetlenségből nem igazítottak rajta. Vagy szándékosan nem, ma már nehéz eldönteni. A félelem nem olyan, mint a mozijegy, amely a következő előadásra már nem érvényes.

Idős pap ül velem szemben. Másodszor kér, ne mondjam, hogy „regnumos” perek: az ávósok szóhasználata ez. Ők egymás között „regnumi”-t mondtak. Ma már nincs kivel beszélnie erről. Nyolcvankilenc éves, az utolsó élő tanú. Őt 1961-ben ítélték el: három évre. Szerencsésnek mondja magát, amiért nem vitték vissza. A társai közül nem egyet, alighogy kijött, pár hét múlva megint becsukták. Hiába lobogtatták a pecsétes amnesztiapapírt, az ávósok a képükbe röhögtek.
Nem Mindszenty, nem Grősz érsek és az ismert püspökök szenvedtek a legtöbbet. Hanem a Regnum Marianum névtelen papjai. Volt, aki csaknem húsz évet ült – semmiért. Illetve dehogy semmiért. Nagy bűnük volt: nevelték az ifjúságot. Felkarolták az utcára csapott, gazdátlan gyerekeket. Játszottak velük, tanították őket, kirándulni mentek, hogy a lélekkel arányosan erősödjék a test is.
Hogyan? Miénk az ország, az ifjúság meg a papoké?
Na, azt aztán nem! Teszünk róla, hogy ilyesmi soha többé ne jusson eszükbe. És a kommunisták megkezdték a második nagy offenzívát.
Most figyeljék a szóhasználatot!
Rákosi Mátyás 1951. június 28-án arról tájékoztatja a Politikai Bizottságot, hogy hamarosan újabb csapást mérnek az egyházra. „Véleményem, hogy belső kihatásaiban ez a csapás nem kisebb, mint amit Mindszentyre mértünk. Mindszentynél az volt a fontos, hogy megtörtük az egyház varázsát, kiderült, hogy a hercegprímást is dutyiba lehet tenni, és rajta is remeg a gatya, ha a népi demokrácia bírósága előtt áll.”
Rajta is remeg a gatya – nem ismerős valahonnan ez a hang?
Dehogynem. Ez Horn Gyula stílusa. Pontosabban: az övé is.
Mert nagyjában-egészében mindig ez volt a bolsevik stílus, ha az egyház került szóba. Olyankor rögtön lepattogott róluk az „európai” stílus, mint lavórról a zománc, s kiderült, micsoda gyűlölet forr bennük.
A Regnum Marianum-templomnak is ezzel a gyűlölettel estek neki.

Azzal kezdték, hogy kikiáltották politikai emlékműnek.
Bármily hihetetlen, de a legjelesebbnek tartott egyháztörténészek is úgy ismételgetik ezt a tévedést, mint egy régi gramofon, mikor tűje beakad a lemezen. Szó sincs arról, hogy ezt a templomot a Tanácsköztársaság vagy ahogy az egyház nevezi: az „első kommunizmus” áldozatainak emlékére építették volna.
Az építésnek sokkal prózaibb oka volt.
A huszadik század elején Prohászka Ottokár ráébredt, hogy a katolikus egyháznak meg kell újulnia. Felismerte a veszélyt, amelyet a kiegyezés utáni változások hoztak. Pest-Buda egyesült, növekedni kezdett, százezrek özönlöttek vidékről a fővárosba csodát remélve. Csoda helyett borzas-szakállas igehirdetők jelentek meg az ócska munkásnegyedekben. Liberalizmusról, Marxról beszéltek, s azt mondták, a kommunizmus igazságosabb életet hoz majd.
Sokan hittek nekik.
Belőlük lettek tizenkilencben a kommün elszánt támogatói.

Prohászka is járt a nyomornegyedekben. Utcára csapott gyerekeket látott, teli kocsmákat, kurválkodó asszonyokat. Mindenük üres volt: a zsebük, a lelkük, a tekintetük.
Gazdátlanul tengődtek.
Tenni kellett valamit.
Ekkor kereste meg Mailáth Gusztáv erdélyi püspököt, ekkor vettek egy házat a Damjanich utcában, ekkor kezdték a nincstelenek gyerekeit tanítani és nevelni. A háznak a Regnum Marianum (Mária országa) nevet adták, és gondjuk volt rá, hogy jókedvű, elszánt csapatukat 1902-ben hivatalosan is bejegyezzék. A Damjanich utcai házban első az Úrjézus volt, második a gyerek, és csak messze mögöttük következtek az atyák. A fontosságnak ezt a sorrendjét Prohászka állította fel. 1905-ben úgy gondolta, legfontosabb álma immár valóság, a közösség már nem szorul segítségre, működését nem fogja zavarni semmi. Összepakolt, és elment Fehérvárra, hogy átvegye a püspökséget.
Folytatás a 25. oldalon

Prohászkának sok mindenben igaza volt, de ebben tévedett. Nem számolt a kommünnel, amely jött, látott, és dolgozni kezdett az egyház ellen.
Tizenkilenc márciusában híre ment, hogy minden templom, amely nem plébánia, a tanácskormány birtokába kerül. Némelyek Istenhez fordultak, hallgassa meg könyörgésüket, nehogy ilyen csúfság essen rajtuk. Az esztergomi érsek gyakorlatiasabb volt. Az imádság fontos, de nem árt, ha ő is tesz valamit, hogy a bajt elkerüljék.
Májusban létrehozta a Regnum Marianum-plébániát.
Védekezés volt. Mentőakció. Ennek tényét miért hagyják ki dolgozataikból mindmáig a kutatók?
Nyilván azért, mert ennek híján sokkal egyszerűbb magyarázatot találni a templomrombolásra. Az általuk tálalt formában ugyanis van rá magyarázat. Egyébként nincs.

Nehéz megérteni, miért áll ebbe a sorba Gergely Jenő egyetemi tanár, aki arról beszél a Népszabadság 2001. szeptember 22-i számában, hogy „a templom építtetői az épületet mintegy ajándéknak tekintik, amiért Mária megszabadította Magyarországot a vallásellenes, ateista Tanácsköztársaságtól”.
Mi áll ezzel szemben az alapító okiratban? Más.
„Emeljük e templomot, hogy maradandóan emlékeztessen mindenkit a vörös rémuralom borzalmaira, melyeket ránk zúdított az egyházunkról megfeledkezett hűtlenség, önzés és gyűlölködés…”
Tekintsünk el attól, hogy a megfogalmazás nehézkes, és gyöngíti azt, amit kifejezni akar. Ennél sokkal fontosabb, hogy a kommün viselt dolgait 1922-ben azok is ismerték, akik művészként vagy tudósként tizenkilencben még rokonszenveztek Kun Bélával. Hogyne tudták volna azok, akik ellen a legádázabb indulattal fordultak Szamuelyék?
Az egyház megszenvedte a kommünt.
Szenvedéseinek állított emléket, mikor úgy döntött, hogy templomot épít az Aréna úton. Azt persze nem sejtette, hogy a Regnum Marianum-templom húsz év múlva szimbólummá terebélyesedik, s emléke kapaszkodója lesz a magyar kereszténység megalázottainak.
Az ismert egyháztörténész másik állításával pompásan összekavarja a tényeket. Nem szép dolog. Rangos egyetemi tanártól főleg nem.

Gergely azt állítja, hogy a Regnum Marianum „nemcsak hitbuzgalmi jelkép, hanem bizonyos tekintetben politikai is”. Komoly állítás, bizonyítani kéne. Nyilván a következő mondatok adják a bizonyítást: „A templom egyfelől vallási, másfelől kulturális központként működött. A plébános misézett… a regnumos atyák pedig egyesületi és főként különféle ifjúsági rendezvényeket [tartottak]” – olvasható a Népszabadságban.
Nem így volt.
A plébánia 1931-től külön működött a közösségtől, a kettő neve csak közszájon azonos. Ezt Gergely pontosan tudja, miként azt is, hogy a regnumi atyák a foglalkozásokat a Damjanich utcában tartották. A templom kulturális központként pedig azért sem működhetett, mert amit annak szántak: az altemplom nem készült el. Annyira nem, hogy sokáig almát tároltak benne.
De volt más ok is, amely lehetetlenné tette a közös helyen működést.
A plébánia és a közösség papjainak szemlélete jócskán különbözött. Az utóbbiak, Prohászka Ottokár reformerjeiként, nem is igen értették a plébánia atyáinak távolságtartó visszahúzódását. Ők annak örültek, ha a Damjanich utcai házban élet volt, vidámság, gyerekzsivaj. Ortvay Rezsőt, az elsőként jelölt plébánost kifejezetten savanyú embernek tartották, és sokat buzogtak annak érdekében, hogy a templomépítés mielőbb elkezdődjék, hiszen akkor a „ráncolt homlokúak” végre elköltöznek.
A politika e két épület falai között mindig akkor jelent meg, amikor a kommunisták személyesen elhozták, vagy indulataikkal kiprovokálták. De az utóbbi mindig védekezés volt, miközben ők megállás nélkül támadtak.
Szinte mindmáig.

De maradjunk még az építésnél!
Köztudott, hogy a templom költségeinek egy részét a hívek állták, ehhez jött az a pénz, amelyet Shvoy Lajos, az első plébános amerikai útján gyűjtött. Ismert az is, hogy Kotsis Iván műegyetemi tanár volt a tervező, aki abból a korból vett stílusmintát, amikor Szent István felajánlotta országát Szűz Máriának. Arra már kevesen gondoltak, hogy a felépült Regnum Marianum legjobban a Sacré Coeurre emlékeztetett, amelyet a párizsi kommün bukása után emeltek.
Véletlenül? Szándékosan? Kotsis hagyatékából nem lehet megítélni.
A Regnum Marianum építése hat évig tartott. Serédi Jusztinián hercegprímás 1931. július 14-én szentelte fel. A korabeli sajtó helyszíni beszámolókat közöl, a Pobuda-fotóügynökség és Schaeffer Gyula fényképekkel illusztrálja őket, csak arról nincs szó sehol, hogy a Regnum Marianum nem készült el az avatásra. S ami még furcsább, építését később sem folytatták. Úgy voltak vele, mint a falusi plébános. Orgonát szeretett volna a templomba, de nem volt pénze rá. Azért kezdjen csak neki, mondta a mesternek. Egy napon megszólalt néhány síp. Gyönyörű, ennyi elég, minek folytatni?
Az anekdota annyiban is illik templomunkra, hogy a Regnum Marianumnak sem volt orgonája. A mérnökként dolgozó, félállású kántor, Pöschl Vilmos tenorjával próbálta feledtetni a hiányzó hangerőt. A keresztút képein kívül az építtetők nemigen halmozták el munkával a festőket. A mázolók szerencsésebbek voltak, a falakat mindenütt meszelték. Az oltár mögött földig érő függöny lógott, a kórus elöl énekelt, ott, ahol a kántor úr a harmóniumot nyomkodta.
Akit nem elégített ki a puritán belső, az előtérben megtekinthette a Regnum Marianum makettjét. Milyen lett volna, ha több pénz gyűlik össze, ha nem vesztünk háborút, ha nincs Trianon?

Erre a puritán templomra sütötték a bélyeget, hogy politikai célokat szolgált, és 1938-ban, Szent István halálának ezredik évfordulóján vele demonstrálták Magyarország szembenállását a bolsevizmussal.
A szembenállás stimmel, a demonstrálás nem.
Az eucharisztikus világkongresszus főoltára nem itt, hanem a Hősök terén állt. A Regnum Marianumnak csupán statisztaszerep jutott. Túl szikár volt a belseje ahhoz, hogy mutogatni lehessen. Miért állította mégis Gergely Jenő, hogy mindez összefüggésben lehet a Regnum Marianum lerombolásával?
Rejtély.
De ha már összefüggéseknél tartunk, fölöttébb kíváncsiak volnánk, miért rímel Gergely némely megállapítása az Állami Egyházügyi Hivataléval? Ezt az intézményt – sajátos módon – épp a Regnum Marianum felrobbantása előtt hozták létre Rákosiék, hogy aztán ötvenhatos megszüntetése után Kádárék ismét összetrombitálják. Tudták az okát. Meg akarták táncoltatni az egyházakat úgy, hogy sose felejtsék el a leckét. Ez a hivatal volt a leckeadás központja. Iratanyagát Gergely kitűnően ismeri, hiszen a házba bejárása volt, s az iratokból évekig csak ő publikálhatott. Többet tudhat erről, mint bárki más. De akkor miért hallgatja el a dolgok felét?
Nem tisztünk a találgatás. Fontosabb kérdésekre kell választ találnunk.
Arra például, miért viseltek idegháborút még évtizedekig a templom lerombolása után a plébánia és a közösség tagjai ellen? Mit bosszultak meg a hatvanas–hetvenes években oly ádáz indulattal Kádár emberei? Miért esik neki az egyháznak az utódpárt prominense, Horn Gyula épp a választási kampány során?
Gyanítom, hogy az ok minden esetben ugyanaz: a tehetetlenség.
Hogy hiába tettek a templom alá gyutacsot, hiába kergették széjjel az ápolónővéreket, hiába ölték meg a papokat, vagy csukták le őket évtizedekre, a hit maradt.
Ők pedig elköszönőben vannak.

(A templom lerombolásáról a következő héten olvashatnak)