Hülye paraszt!

Autóban várakozom a kereszteződésben a piros lámpánál. A merőleges utcából jobbról is, balról is kocsik araszolnak óvatosan. Mert aki balra nagy ívben, az sosem tudja, hogy a szembejövő most jobbra kis ívben vagy egyenesen. Én magam – eléggé el nem ítélhető módon – általában úgy oldom meg, hogy meglehetősen határozottan megyek, készen arra, hogy ha kell, gyorsan a fékbe tapossak. De nem szeretem, mert bizonytalan helyzet. Nem bonyolult, csak nem egyértelmű azonnal. Csöppet várni kell, míg kialakul, míg minden kiderül, fény derül rá, kinek mi is a szándéka. Figyelni kell. Látni, felismerni, kivárni. Ide egy csöpp türelem és némi belátás is kell. Most nem elég a padlógáz meg a lóerő meg a fékcsikorgás meg a „bazeg, vigyázzá, me’ gyön a Pisti Mogyoródró’”.
Hát ez az.
Mer’ jön. Ilyenkor mindig jön egy ilyen barom. Mogyoródról, Záhonyból, Galambfalváról vagy a Rózsadombról, az itten most egészen mindegy, most nem az illetőség, állampolgárság, bőr- vagy hajszín számít, hanem az agy. Hogy van-e, vagy nincs. És ha van, akkor az van-e akkora és legalább annyira barázdált, mint egy dió?
Most is jön. A dióagyú. A nyúlarcú. Kétszáznyolcvannal jön. Mer’ ő profi, jobb, mint a Belmondo. Dolgozni nem akar, bankot rabolni gyáva, az agya vág, mint a döglött verébnek. Na, ki ő? Nyertél, kedves olvasó. Az utca királya. A taxis.
Behúz, bevág a kanyarba, hörögve berobban, nyomja a gázt, fékez, csikorog, megint nyomja, megint fékez, szemben vele, jobbra kis ívben, elsőbbséget élvezve idősebb nő vezette Suzuki kanyarodna, de – éppen nyúlarcú eszetlenül ficánkoló Fordjától tartva – nem mer. Bizonytalan, indul, megáll, indul, megáll, míg végül – hol másutt? – a kanyar közepén lefullad. Nyúlarcú csikorogva fékez, lökhárítója két centire a Suzuki bal ajtajától, ablak le, nyúlarc tajtékot hányva ordít a nőre:
– Nem látod, hogy jövök?! Bazeg! Hülye paraszt!
Le sem tagadhatná, gondolom magamban, le sem tagadhatná, hogy taxis. A nyúlagyú. Most elhasználta a szókincse felét. Előredőlve, már-már szélvédőre nyomott orral, árgus szemmel, gyűlölettől eltorzult arccal figyeli az ügyetlenkedő, újraindítani próbáló nőt. Mindjárt kiszáll, és felpofozza szegényt.
De nem. Nem ő száll ki, hanem a nő mellől, a Suzukiból száll ki valaki. Harmincöt-negyven körüli férfi. Alig fél fejjel magasabb King-Kongnál. Nyúlagyú elhűlve, hitetlenkedve, tátott szájjal bámulja a Suzuki mögül feltornyosuló rémet. Van is rá oka, ez itt most nem Hollywood, nem a korlátlan lehetőségek hazája, ez itt a szomorú valóság földje, Közép-Európa, gólem feltámadott, itt most Tarzan és Schwarzenegger is egymást tiporva menekülne. Most megkapod, nyuszi! Most annyi neked! Eljött az igazság pillanata. Ez az a bizonyos egyetlen eset az ezerből, amikor a torreádor gerince törik. Elégtételt érzek, élvezem, örülök, de azért – éppen, mint mikor a torreádor belébe tapos a tonnányi bika – meg is illetődöm egy kicsit. Magasztos, de kegyetlen pillanat. Hollywoodi felirat dereng fel a szemem előtt – Bosszúvágy 113 –, főszereplők: Charles Bronson, Nyúlagy és a Gólem.
Az óriás meglepően fürge, három lépésébe sem kerül – igaz, egyenként másfél méteres léptek ezek –, és máris a Fordnál terem. Nyúlarcú a nyakát nyújtogatva hihetetlenül gyorsan forgolódik, kiutat keres a tekintetével, de semmit sem tehet, hiszen éppen ő volt, aki majdnem beleröpült a kis autóba, és közben már mögötte is felsorjáztak a kocsik, moccani sem tud. Kész, vége, innen aztán se előre, se hátra. Nincs mit tenni, megadóan zuhan az üléstámlára, s ahogy támadója az autóhoz ér, egészen összezsugorodik, szemét behunyja, és – ha nem csal a fülem – csöndesen sírva fakad.
Gyönge ember vagyok, hiába, mindig is tudtam. Még ellenségnek is gyatra. Amolyan félember, aki semmit sem végez be. Ez az a pillanat, amikor megesik rajta a szívem. Hiszen mégiscsak ember az a nyomorult! Valaha az volt. Emberporontynak született. Gőgicsélt a pólyában, rúgkapált a rugdalózóban. Rámosolygott az anyukájára, és ő visszamosolygott rá. Régi szép nyári délelőttökön ráadta a csíkos kis napozóját, és kézen fogva, pléhvödröcskével, lapáttal sétáltak a játszótéri homokozóba. Akkor még tudott mosolyogni, kérni, kacagni. A kis szemében bizalom és szeretet csillogott. Ma meg már zöld a nyála.
Közben az óriás, a gólem, King-Kong testvérbátyja feltépi a Ford ajtaját, és ahogy busa fejével, hordónyi mellkasával fölé hajol, nyúlarcú eltűnik az ülésben, megpróbál lecsúszni, felszívódni, elveszni a saját bőrkabátjában. Az óriás pedig felemeli jobbját, és herkulesi mutatóujjával nyúlagyú mellébe bök. Hangja a Karpathia, a Lusitania ködkürtjeként bömböl, remeg a felindulástól:
– Tudod te, hogy mit beszélsz? – kérdez, és bök az ujjával Herkules. – Tudod te, hogy mi a paraszt? A paraszt a földműves. De te nem arra gondolsz, igaz? – Minden kérdést és minden állítást egy-egy újabb döfés kísér. – Te a durva, gyáva emberre gondolsz. A rusnya féregre. Aki önző és becstelen. Hűtlen, csalárd, megbízhatatlan. Semmi magasabb rendűt nem ért. Buta, erkölcstelen és irigy. Egy szarzsák. Te őrá gondolsz, igaz? Őrá, aki nem szép, nem okos, nem erős fizikumú, nem bátor és nem harcias. Nem ügyes, nem jó modorú, nem művelt, nem kellemes társalgó, nem vidám, nem erkölcsös és nem tisztességes. Aki nem megbízható és nem hűséges. Aki az asszonyokat, gyermekeket, rászorulókat nem segíti, nem áldozatkész és nem udvarias. Ugye, te róla beszélsz? A mocskos szájú, jellemtelen, büdös tahóról? Igaz?
– Igen, igen, igen – nyöszörög a sofőr, aki eddig csak riadtan bólingatott. – Igen. Igen. Igaz.
Herkules bök még egy utolsót, aztán mégsem szól többet, csak feddőn néz. Felegyenesedik, indul a kis zöld Suzukihoz, majd megáll és visszaszól:
– Fogalmazz pontosan, ember! – fenyegeti meg az alélt taxisofőrt –, mert ebből a pontatlanságból egyszer még bajod származhat.
Suzuki el, Ford el, jobbról és balról mindenki el, csak én ülök kábán az örömtől, hisz ujjong a lelkem, boldog vagyok, te is örülj velem, elmés, nemes Don Miguel, hiszen Roland, Gawain, Ivanhoe feltámadt, vannak még lovagok! De nincs időm igazán kiélvezni a perc örömét, mert megszólalnak, felriannak a kürtök, s a visszapillantó tükörben látom, hogy a mögöttem álló autók fényszórói vadul villognak, s a szélvédő ablakok mögött fenyegetően emelkednek magasba az öklök.