MI A MAGYAR?

Nem azokról a szavakról akarok írni, amelyeket a múlt század nyelvszokása nyűtt el. Inkább arról, hogy nálunk öt-tíz év alatt egy egész új magyar nyelv alakult, s öt-tíz év alatt szinte váratlanul kicsöppent a használatból néhány komoly és becsületes szó, sem jobb, sem rosszabb, mint a többi, a divat és az élet kegyeltje. Sok émelygősnek, sok komikusnak, sok ízléstelennek tetszik. A „kebel”-t például ma már alig merjük leírni. A „hon” egyszerűen nevetést kelt. De humoros mellékíze van a „dicső”-nek, a „lánglelkű”-nek, a „pást”-nak és az „ifjú”-nak is. Ha egy budapesti ember a „meghitt” barátjáról beszél, bizonyosan tudom, hogy az ellenségét szapulja. A „bú”, a „mű”, a „férfiú”, a „hív cimbora” többnyire csak archaikus értékű, legföljebb egy kenetes pap, egy könyvszagú tanár vagy egy félművelt, nagyon idealista szüzecske szájába illő. A „lantos” és a „dalnok” meg egyenesen a humoristák prédája. Próbálj egy fiatal írót így nevezni, s meglátod, másnap elküldi hozzád a segédeit…
Természetesen a szavak értékét nem lehet mérleggel és rőffel mérni. A szó értéke mindenekelőtt a helyzetétől függ, s annál nagyobb művész valaki, minél inkább újat tud varázsolni a régiből… Néhány balog, kedvesen szentimentális szavunk is csak a naturalizmus hatása alatt vált unottá, melynek egy szellővé halkult árama mihozzánk is átfújt, megtépázva illúziónkat és érzelmes szókincsünket, szilárd erőt, nyugodt, józanul hideg szavakat követelve úgy a prózaírótól, mint a poétától. Sok szó azóta már ismét új erőre kapott. Abban az időben, amikor Heltai Jenő pompás szezonverseit kezdte írni, a poéták, akik legalább nem akarták, hogy verseiken mosolyogjanak, feltűnően kerülték a „méla”, a „lenge” és az „eped” szókat, az affektált félmúltat és az édeskedő, nyafogó, elernyedt tónust, amelyet Heltai Jenő először tagadott meg, elsőnek mutatva rá arra, aminek jönni kell s ami ma talán már meg is érkezett. De most újra felbukkannak ezek a szavak.
Ez az érdekes jelenség nem áll elszigetelten. Minden téren kadenciát találok rá. Nem méricskélünk és selejtezünk már többé. Mindnyájan egy intuitív világszemlélet alapján állunk, bátrak és naivak merünk lenni. A naturalizmus elvégezte seprő munkáját, amely részleteiben lehet igaztalan, a maga egészében azonban hasznos és üdvös volt. De a tagadás után állítanunk kell nemcsak tudományban és művészetben, hanem a nyelvészetben is, s ha az előbbi kor a kritikáé, a mostani az alkotásé, az igen-mondásé és a nyelvújításé. Dehmel újnémet nyelve felér egy nyelvújítással. Rictusé és Strimlbergé is. Itt leljük meg kulcsát annak, miért tér most vissza néhány diszkreditált szavunk az új veretű kifejezések gazdag táborába, s az újmagyar líra, párhuzamban a külföldivel, miért használja fel a múlt idomát is, amely halottnak látszott, de csak tetszhalott volt. Újra örömmel látjuk a félmúltat, az inverziókat, amelyek néha oly kedvesen selypítenek be modern verssorainkba, már nem a verselés és a rímelés buta kolduskényszeréből, de öntudatosan, újszerűen, a művészi akarat fölényes bátorságával. Egyik pompás mongol zamatú szavunk a „hölgy”, amely egy időben már majdnem divatját múlta, otthonos nemcsak írásainkban, de köznapi társalgásunkban is. Lehet, hogy holnap jön egy fiatalember, aki az általam kimacskakörmözött szavakat egytől egyig életre galvanizálja, és oly kapcsolatot talál, amely soha nem hallott zengésre hangolja s forradalommá és erővé varázsolja a kopott értékeket. Az ő érdeme nagyobb lesz, mint a szégyenem, hogy a fáradságom és az észrevételem hiábavalónak bizonyul.
(Kosztolányi Dezső: Öreg szavak, 1909)