Mosolyszünet

Olvasom Czeizel Endre könyvét a magyar költőgéniuszok testi és lelki betegségeiről. A szerző szerint az, amit egykor melankóliának hívtak, mai terminológiával nevén nevezve: atípusos depresszió. És a nagy költők közül szinte mindegyik atípusos depresszióban szenvedett. Én nem vagyok nagy költő, jó ideje már költő sem vagyok, mindazonáltal hatalmába kerít az atípusos depresszió, ha körülöttem a kelleténél termetesebb a remény. Amikor felüti fejét körülöttem a remény, tüstént úrrá lesz rajtam a melankólia. Kedv, remények, villák, isten véletek?
Nem tudom, miért van ez így. Meglehet, alkatilag vagyok ilyen kicsit szomorkás hangulatúra hangolva. Én például – s rajtam kívül vannak még effélék néhányan – mindig lelombozódom, amikor túl vidám a társaság. Ezért, hogy sohase szilveszterezek társaságban. Ki akar csöndherceg lenni, amikor hangorkán az úr? Az is lehet persze, hogy eredendő viszolygásom a túlzott remény iránt inkább társadalmi, történelmi tapasztalatokból és nem alkati sajátosságokból fakad. Itt, Közép-Európában megtanultunk olvasni a százhúsz százalékos sorok között. Sejtjeink tudják, hogy a füttyös kalauz dekódolva a Terror Házát jelenti, s emlékezünk arra, hogy hány napig volt Csernobil fölött még tiszta az ég a katasztrófa után, s hány napig volt kék a víz a nem sárga tengeralattjáró Kurszk körül.
Ti azt mondjátok, gyermek – és a gyomrom páternoszterként elindul fölfelé. Itt valami nem stimmel. Már megint a gyermekekre hivatkoznak. Természetvédő lévén gyakorta jöttek hozzám a gyermekekkel. Hogy majd ők. Hogy rájuk kell hatni. Hogy nevelés útján. Hogy majd az új nemzedék, amit mi nem. Én pedig, ahogy már illik, bólogattam, no persze nagy igazságot mondtál, de mosolyszünet volt bennem mindvégig. Úgy éreztem, egymásnak is hazudunk, önbecsapás az egész, avagy stílszerűen fogalmazva: esti mese. Mert hát, ha tetszenek emlékezni még, mi sem voltunk szennyesebbek a Deákné vásznánál, a mi nemzedékünk is tiszta nemzedék volt, tiszta udvar, rendes ház, mi is vittük az újságpapírt a MÉH-be, gyűjtöttünk száraz faleveleket, rajzoltunk ősszel Makk Marcit, aggódtunk tavasszal a hóvirágért, kirándultunk a hegyekbe, kéktúra, zöldnefelejcs. Nekünk is volt akváriumunk, aranyhörcsögünk, saját, külön bejáratú afrikaiparadicsom-álmunk, hol Elza oroszlán és a gödölye a Kilimandzsáró szoknyája alá bújt, fityiszt mutatva az egész civilizációnak. Magyarán: szerettük gyermekként a természetet. És ma? Vajon a mi nemzedékünk a belénk nevelt tanárnői Makk Marcik, kéktúrák és zöld algák miatt szemernyivel is környezettudatosabb-e az előttünk járóknál? Visszük-e ma is MÉH-be az újságpapírt? Él-e a természettel kötött egykori szövetségünk, avagy inkább túllépünk rajta, hisz ez így természetes. Kamaszbanda vérszerződése: nem nősülünk soha, soha – majd húsz évvel később az osztálytalálkozón: a fiam, a lányom, fényképcsere. Merthogy ez így természetes. Egy felnőtt embert, ha lelkileg ép, nem kötelezhetnek holmi kamaszkori eskük, az egészséges személyiség túllép saját ifjúkori álmain, találkozás egy fiatalemberrel.
A következő generáció, mint a mostanitól alapvetően eltérő minőség, mint minősített remény, eleve reménytelenségre van kárhoztatva. Ezért szontyolodom el, amikor rá hivatkoznak. Mert épp azt nem látom, hogy a gyermekkor sajátságos körülményei közt még működő értékek miképp vihetők át a felnőttkor világába. Ki viszi át a szerelmet? Ki viszi át a felnőttkorba a természetszeretet? A menedzser mikor ül le majd komolyan tárgyalni Makk Marcival?
Hasonló hiú remény a nő. Mármint az, hogy a nő által majd megszelídül a férfi. Félreértés ne essék, nem mentem át házassági tanácsadóba, ez itt most kérném szépen nem a társkereső rovat, én civilizatorikus dimenziókra gondolok. Jelesül arra a manapság széles körben elterjedt reménynézetre, miszerint maszkulin-, tesztoszteron- és adrenalinturbózottságú, jang világunkat felválthatja, megválthatja egy nőiesebb, visszafogottabb, jin jellegű világ. A nő, akárcsak a gyermek, e reménynézet szerint eleve ígéretes. Ezzel szemben én azt tapasztalom, hogy a kárhoztatott férfias elemek nem nembéli motívumokból, hanem helyzetekből és rendszerekből fakadnak. A női menedzser nem kevésbé rámenős, mint férfiú társa. Ott, azon a helyen, helyzetben és rendszerben a rendszer és helyzet kívánta motivációk vezérlik. Egy női miniszterelnök sem feltétlenül békés. Margaret Thatcher például képesnek bizonyult a huszadik század egyik legférfiasabb és legirracionálisabb háborújának, a Falkland-háborúnak a megvívására. Döntéseit a nagyhatalmi logika mozgatta, s nem holmi absztrakt, acéllágyító nőiség. Ezért aztán, amikor a nőkről így esik szó, szintúgy elszontyolodom.
A jövőnek sem hiszek. Még akkor sem, ha hiszek a jövőben. Ugyancsak elszomorodom, mikor megpróbálják némelyek a „szebb” jövőt a jelentől alapvetően különböző minőségnek beállítani. Mintha eleve szebb és jobb volna attól, hogy eljövendő. A biankó csekk még nem készpénz. Várjuk csak meg, amíg beállít az ajtón Godot.
A szellemtörténet legnagyobb hatói nem a gyermekekhez, nem a nőiséghez és nem a jövőnek beszéltek. Buddha, Jézus, Mohamed mind felnőttevangelizátorok voltak. Igaz, Jézus azt mondja: engedjétek hozzám a kisdedeket, ám ettől még Jézus helye nem Makarenko mellett van. Jézus felnőttekhez beszélt és tanítványai, akárcsak Buddháéi és Mohamedéi, férfiak voltak. Fiúként férfiakhoz beszélt olyan nőies dolgokról, mint hogy szeresd ellenségeidet és felebarátaidat, mint tenmagadat, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel, vagyis ne légy agresszív. Felnőtt férfiakhoz szólt ő az akkori jelenben. Igaz, Jézus példabeszédeiben gyakorta felmerül a közeli utolsó ítélet, ám a lényeg nem ez, hanem az, hogy itt vagyok, most kövess. Most állj mellém. Hagyd ott a halászhálót, és légy emberhalász.
Ha lesz új világkép, ökológiai forradalom, Happy New Age, avagy bármi egyéb valóban felkavaró és valóban új, az elsőként a felnőttekhez kell hogy szóljon. A valódi új nem iskolásoknál fogja kezdeni. A valódi újnak a most helyzetben lévőkhöz kell majd szólnia, s egy nemzedéken belül kell hatnia. Én a felnőttevangelizációban hiszek. Ezért vagyok – már csak dacból is – nem gyermek, hanem felnőtt. Ezért vagyok – ellentmondva a trendnek – férfi és nem nő. És provokálva a jövőt, hasonló indítékoktól vezéreltetve, ezért hogy nem majd, hanem most vagyok jelen.