Pártütők

A bizonytalanok megnyerése, a választók személyes megszólítása (meghódítása) – manapság ez az alfája és ómegája a sikeres választási kampánynak. Kit érdekelnek már a politikai ideológiák, a választók sokkal inkább a konkrét ígéretekre figyelnek, arra, hogy mi kerekedik ki belőlük: jólét, közbiztonság, kiszámítható jövő? Tekintélyes külföldi szakértők a XXI. Század Intézet szakmai konferenciáján néhány napja Budapesten összegezték az utóbbi idők nemzetközi választási tapasztalatait.

A polgároknak négy-öt évente egyszer van lehetőségük arra, hogy korrigálják a politikusok tévedéseit, ez adja a választások jelentőségét, s biztosítja a demokrácia erejét. Abban is egyetértettek a konferencia előadói, hogy drasztikusan csökken a hagyományos pártok vonzereje, a választók mind gyakrabban fordulnak el jelöltjeiktől, s ha egyáltalán elmennek szavazni, valami újat, „személyes ismerőst” vagy kormánypukkasztó „politikai pillangót” keresnek.
Egyedülálló, sokáig tartó, hihetetlenül drága, jelöltekre koncentráló kampány zajlott 2000-ben az Egyesült Államokban – kezdte előadását Clyde Wilcox, a Georgetown Egyetem professzora. Bonyolította a helyzetet, hogy a szavazatok újraszámlálásakor nem volt elég meggyőző a két elnökjelölt érvelése. George W. Bush lényegében így intézte el a dolgot: „Nyertem, nem kell tovább számolni.” Mire Al Gore ekként replikázott: „Lemaradtam, ott számoljuk újra, ahol erős voltam.” A történtek hatására sokakban felmerült az amerikai választási rendszer reformjának gondolata, ám azóta szinte mindenki megfeledkezett róla. A politológusok máig nem tudtak magukhoz térni a meglepően szoros eredménytől, hiszen 60 százalékuk gondolta úgy, hogy (Bill Clinton sikereinek oldalvizén evezve) könnyen nyer majd Al Gore. Nem így történt. Gore elszalasztotta az esélyt, talán mert nem állt mellé elég meggyőzően Clinton, s amikor a jelöltséget elfogadta, 25 évi házasság után feltűnően hosszasan, két és fél percen át csókolgatta a feleségét. Ráadásul a választókat elkapta a nyolcévenként esedékes elnökváltó „viszketegség”, fütyültek a gazdasági sikerekre, a jóképű Al Gore-ra.
George W. Bush csaknem a lehetetlenre vállalkozott: apja az előző recesszió idején elnökösködött, s ő maga arról lett híres, hogy Texas első embereként a leggyengébb teljesítményt nyújtotta a kormányzók sorában. Mégis győzni tudott, mert a republikánusok meg akarták nyerni a választást. Mert széles körű (vallási) támogatást szerzett magának a beismeréssel, hogy valaha alkoholista volt. S mert ügyesen távol tudták tartani a médiától, ha pedig mégis nyilatkozni kényszerült, csak az értékekről beszélt, és mindig pozitívan szólt. Elnökként eleinte sokan bírálták, ám a megítélésén sokat változtattak a tavaly szeptember 11-i terrortámadások. Azóta a támogatottsága elérte a 90 százalékot, jó eséllyel indulhatna a következő választáson is. Ámbár ki tudja? – merengett el az amerikai előadó. Minden attól függ, hogy miként alakul a gazdaság és a háború (az egész világot átrendezni akaró amerikai offenzíva) ügye. Apja annak idején az öbölháborús sikereinek köszönhetően népszerűbb volt, mint Clinton, mégis megbüntették a választók, mert nem szentelt elég figyelmet a hazai gazdaság állapotának.
A megbízható, semleges szavazatszámlálási rendszereknek köszönhetően ma már szinte sehol a világon nincs mód választási csalásra – vélekedett Laurence Whitehead, az Oxford Egyetem akadémikusa. Előadásában a demokrácia egyik legfontosabb tartópillérének nevezte a választásokat, s mindenekelőtt azok tisztaságának fontosságára, a közbizalom jelentőségére hívta fel a figyelmet. Ahol a közbizalom törékeny, ott jó szolgálatot tehetnek a külső megfigyelők, ez történik a mostani zimbabwei választásokon. Brazíliában pedig, ahol ősszel lesznek választások, a katonai uralom idején „megszokott” – lejáratódott – két nagy párt mellett gomba módra szaporodnak a kisebb politikai formációk. Saját pártjuk van a bankároknak, az Amazonas vidéki leszbikusoknak, a környezetvédőknek, sorolta az angol profeszszor. Majd egy meglepő fordulattal kijelentette: Brazíliában igazából azok indulnak nyerő pozícióból, akik nem párt, hanem valamely „népi” mozgalom jelöltjei. A párt szó rendkívüli módon leértékelődött a latin-amerikai országban, mert megannyi hazugság, korrupciós botrány, csalás tapad hozzá. Ebből adódhat az első következtetés, hogy a hagyományos választási rendszerekre komoly szakítópróbák várnak a jövőben.
Európában is egyre nő a dönteni nem tudó, a hagyományos pártoktól elforduló szavazók száma, kialakulóban van az állampolgárok nélküli demokrácia. Holli Semetko, az amszterdami egyetem tanszékvezetője Hollandia példáját említette előadásában állításának alátámasztására, ahol a májusi választásokra készülve állítólag valósággal reszketnek a hagyományos pártok politikusai, mert olyan kihívással szembesülnek, amilyenre még nem volt példa az ottani választások történetében. A szélsőjobboldali, iszlám- és idegenellenes, homoszexualitását nyíltan beismerő Wim Fortuyn pártvezető személyében gátlástalanul repdes a kampányarénában egy politikai pillangó, aki show-műsorával kisajátította magának a médiát, elsősorban a televíziót, és főleg a fiatalok szavazataival legalább 16 hely elnyerésére számíthat a 150 fős holland parlamentben.
Ám szakítópróbákban máshol sincs hiány. Erre szolgált példával a szomszédos Ausztria, ahol az Osztrák Szabadságpárt szentségtörő módon tagja a kormányzó koalíciónak. Mellesleg kiderült, Ausztriában azért tartják mindig októberben a választásokat, mert akkor olcsóbb a kampány, hiszen elegendő egy négyhetes intenzív küzdelem, amelyre kipihenten, jó formában és jó hangulatban érkeznek a választók a szabadságukról. Christian Scheucher osztrák szakértő Jörg Haiderék kampányát elemezte budapesti előadásában. „Tudom, hogy mit éreztek” – Haider rendszerint ezekkel a szavakkal szólítja meg honfitársait, akik körében nagy népszerűségre tett szert nemzeti megnyilvánulásaival, establishment-, korrupció- és külföldiellenes állásfoglalásaival. A szabadságpárt szavazóinak jelentős része munkásokból, több mint 60 százaléka pedig a 30 év alatti fiatalok köréből került ki, tudtuk meg az előadótól. Meghatározó volt a választások kimenetele szempontjából, hogy a szavazópolgárok egyre kevésbé álltak valamely párt mögé, és minden korábbinál nagyobb befolyásra tett szert a média. Ennek köszönhetően valóságos olimpiává változott az 1999-es kampány. A megkérdezettek 90 százaléka rendszeresen nyomon követte a tévés választási híradásokat, s 85 százalékuk ott ült a képernyők előtt a tévéviták idején. Haidernek köztudottan a legfőbb támogatója és a legfőbb bírálója is a média. Ha megjelenik valamely lap címoldalán, 20 százalékkal garantáltan több fogy el belőle. Ám a nagy vihart kavart iraki látogatása óta kezd lejárni az ideje, pedig Ausztria győzelemre esélyes kancellárjelöltje válhatott volna belőle, ha pártjával nem lép be a most kormányzó koalícióba – állította az osztrák kampányszakértő.
Schöpflin György, a londoni egyetem professzora a figyelemre méltó Blair-jelenségről értekezett, amely meglátása szerint egy banális üzenetre épül: „Jó, hogy jók vagyunk.” Mindenkor a pozitívumokat hangsúlyozza, hogy kiküszöbölje a negatívumokat. Tony Blair ezzel új hangot képvisel, új generáció érkezését jeleníti meg az Egyesült Királyság s a Munkáspárt történetében. Kétszeri választási diadalmenete új jelenség az európai politikában is. „Az előadásából nem ismerek rá arra a Blairre, akit én ismerek” – reagált az előadó szavaira Laurence Whitehead. Szerinte Blair rendszeresen elmenekül hazai gondjai elől, s hol a felrobbantott Világkereskedelmi Központ romjainál, hol Afganisztánban vagy Koszovóban bukkan fel „megváltó” államférfiként. A nagy próbája azonban még hátravan, és ez az egységes európai valuta, az euró ügye. A történelem majd ennek elfogadása vagy elutasítása alapján ítéli meg, jósolta Whitehead professzor.
– Az a szerencsénk, hogy nincs tökéletes választási rendszer, így mindig fejlődhet, erősödhet a demokrácia – nyilatkozta lapunknak Laurence Whitehead. A tekintélyes angol professzor szerint bármerre nézünk, azt látjuk, hogy új pártok alakulnak, és merőben új politikusok tűnnek fel, akik rendkívül kritikusak például a hagyományos pártokkal és politikusokkal szemben. Így hívta fel magára a figyelmet Ausztriában Jörg Haider, s most minden jel szerint ugyanerre a receptre épít Hollandiában Wim Fortuyn. Az nem lenne baj, hogy felkavarják a politikai állóvizet, ám egyre nagyobb kérdés, hogy mi következik a rombolás után. Nyilvánvalóan óriási az igény a másfajta hang, az új, hiteles politikusok, pártok, mozgalmak iránt. Mindazonáltal, tette hozzá, ezek nem új jelenségek, hasonló megnyilvánulások tanúi lehettünk például az ötvenes évek Franciaországában vagy 1992-ben az Egyesült Államokban, amikor egy milliárdos üzletember, Ross Perot kakukktojásként belepottyant Bill Clinton és az idősebb George Bush küzdelmébe. Bárhogy is, a végeredmény a fontos, az, hogy az újonnan születő pártok, politikusok tevékenységükkel garantálják a demokráciát, többek között azt, hogy a következő alkalommal is legyenek választások. A kérdésre, hogy milyennek értékeli a jelenlegi magyar választási kampány kilátásait, Whitehead elzárkózott a konkrét esélylatolgatástól. Ugyanakkor részletesen szólt arról, hogy a kívülálló szemében Magyarország ma sikeres országnak tűnik. Olyannak, amely a volt kommunista országok köréből az elsők közt nyert felvételt a NATO-ba, és „pillanatokon belül” átlépi az Európai Unió küszöbét. Ez az ország nyilvánvalóan jól teljesít. Ezért is lepődött meg, hogy Budapestre érkezve a magyaroktól egész más véleményeket hallott. „Árulja már el, miért ilyen kishitűek?” – kérdezett vissza, hiszen szerinte a két, merőben különböző kép között a legrosszabb esetben is félúton lehet az igazság.
Úgy is lehet játszani a politikában, ahogy Tony Blair – vélekedett lapunknak Schöpflin György. Ő tényleg hatásos példakép a mai világban: fiatal, alig ötvenéves, egy új nemzedék tagja, modern politikai szereplő. A Blair-jelenség, amelynek bölcsője a posztmaterialista társadalom, könnyen precedensteremtő lehet a politikai játszmák szereplői számára. A lényege az, hogy az imázs többet jelent, mint a tartalom, a választót főleg a személy hozhatja lázba, aki „engem is megszólít”. Az emberek álmai, vágyai eddig a pártok közvetítésével jutottak el a hatalmi központokba, és nagy volt a távolság közöttük. Ezen változtatott Blair. A posztkommunista világban is feltűnhet ez a jelenség, feltéve, hogy megfelelő szintű a gazdasági fejlődés. Minden jel arra mutat, hogy a választók szívesen fogadják a pártok felett lebegő politikusokat, s Blair még akár Európa jövőjének fő áramlatait is megjelenítheti.
A politikusi személyiség ereje nemcsak Blair esetében mutatkozik meg. Donatella Campus, a torinói egyetem kutatója a Berlusconi-jelenségről tartott előadást. Silvio Berlusconi megértette, hogy az olaszok változást akarnak. Mivel a kilencvenes évek elejére Itáliában összeomlott a pártok hagyományos rendszere, ezért leendő felelős államférfiként mutatta be magát a választóknak. Egyidejűleg képes volt arra is, hogy a Forza Italiát új pártként jelenítse meg, amelynek semmi köze a régiek viselt dolgaihoz. Ez lett az egyik nyerő lapja. A másik fontos metaforája az álom volt. Az álom ereje megváltoztatja Olaszországot, s „én a ti álmotokat is valóra váltom” – ígérte. A 2001-es olasz választási küzdelemben ötpontos társadalmi szerződést kötött a választókkal, s megfogadta, hogy ha ezek közül egynél többet nem teljesít, lemond. Ezzel személyes felelősséget vállalt programja megvalósításáért, ami szintén sorsdöntő újítás volt.
A legjobb párt vagyunk – hirdette magáról a spanyol Néppárt. Vezetője, José María Aznar felismerte, hogy a leegyszerűsített ideológia vonzza az embereket, s ennek köszönheti sikereit, azt, hogy a választók elfordultak hagyományos választottjuktól, a szocialista párttól. Juan Lopez, a barcelonai egyetem tanára szerint Aznar okosan a nemzeti kormányzás jelszavával látott munkához, s számos esetben, például a szakszervezetekkel való együttműködésben, a szociális ügyek kezelésében „szocialistábbnak” bizonyult a szocialistáknál. Aznar másik fontos felismerése az volt, hogy az emberek jobban szeretik azt a politikust, aki „beugrik egy kávéra hozzánk”. Lassan nyolc esztendeje kormányozza Spanyolországot, s ha a gazdasággal nem lesz semmi baj, aligha állhatja útját bárki annak, hogy két év múlva a Néppárt harmadszor is megnyerje a választásokat. Ebben a küzdelemben azonban már utódjának ígéri a főszerepet, így készül búcsúzni a spanyol politikai élet kiemelkedő személyisége.