Rétek és domboldalak

-KOPOGTATÓ-
Bizonyos helyeken meg kell állni. Hegyi réten vagy erdő mélyi tisztáson, ahová nem érnek el a világot behálózó utak. Nem a természet érintetlensége okán. A természet nehezen megfogható, mert sokféle. Napsugaras is, meg fekete is. Lehet érdektelen burjánzás vagy áthatolhatatlan unalom.
Azok a bizonyos helyek, ahol meg kell állni, valójában az ősvilág verőfényében állnak. Isten tenyerén. Néha az ember ott van már, és mégsem veszi észre. Érez valami vonzást, de továbbmegy…
Pomáz fölött, a Majdán-patak völgye és Nagykevély között van egy hepehupás rét. Rajta hajdani gyümölcsösök maradéka. A patakparti nádasokban lila füzény és aranysárga lizinka. Fönn egy elhagyott kőbánya. Betonhodályok, rozsdaette gépek. A szirtfalon veres zuzmófoltok. Alul legelők, szántóföldek közé beszorult ősgyepek. És van ennek a szövevényes völgy- és dombsornak egy pontja, ami Isten tenyerén fekszik. Egy vadvirágok lepte lanka, ami nyáron sárgállik a tejoltó galajtól, a rózsaszín tövises iglicétől. Az illat- és sziromrengetegben rovarok tízezrei. Páros mámorba összefonódott katica- meg rózsabogarak. Veresek és zöldek…
Egy másik apró, ám annál vonzóbb Isten tenyerén álló domboldal nem is olyan messze, Csobánka határában található. Egy sűrű, kusza szedres, amely egy mélyedést borít el. A völgy, amit ez a szurdokszerű képződmény kettészel, középen megsüllyedt. Olyan, mintha patak kiszáradt medre hasította volna ketté, holott itt sosem folyt patak. Ezt a teknőt a suvadásnak mondott jelenség hozta létre. Talán barlang volt itt a mélyben, ami beomlott. Talán csak az eső mosta ki a talajt. Tény, hogy a suvadás létrehozott egy katlant.
Ha az ember itt lekuporodik, a föld gyomrában fogja érezni magát. A sziklák repedéseiből dohos lehelet árad. A mélyből szinte hallani a föld alatti vizek zúgását. Sejthető, hogy odalenn nyirkos barlangok húzódnak. A fekete sziklafalakról tán denevérek függenek ebben a geológiai purgatóriumban…
Vöröskővárnak mondják azt a dombot, ami a számtalan oromból és völgyből álló Hármashatár-hegy északi lejtőjén helyezkedik el, feleúton a Vihar-hegy és a vitorlázó-repülőtér között. Ez a lanka is Isten tenyerén áll. Aki itt leguggol, elláthat Pesthidegkútig. Láthatja közelebb a gercsepusztai templomot, amit nemrég újítottak fel. És ha az ember a réten lekushad, idővel köréje elevenedik a táj. A pázsitot lyukak lepik el. És a mélyükön ürgék tanyáznak. Nem könnyű egyet-egyet megpillantani. Csak a fejét dugja ki, barna gombszemei megcsillannak. Ám ahogy a gubbasztó emberalakot észreveszi, fütytyent és alábukik a lyukba. De ha győzzük türelemmel, előbb-utóbb részesei leszünk az ürgék játszadozásának. Hemperegnek a fűben. Időnként egyik-másik a hátsó lábára kushad, fölemeli a fejét, körülkémlel. A mozdulatlan ember már nem zavarja, de a magasban köröző egerészölyv annál inkább.
A ragadozó madár keresztként függ a magasban. Most nem vijjog. Vadászik. Az ürgék már eltűntek, csak a pázsiton kuporgó figyeli keringését. Nem is egyetlen madár – ölyvpár függ a magasban. A lankán, amely billenten áll Isten tenyerén – mondjuk a Teremtő középső és mutatóujja között –, feszültség vibrál.
Hirtelen eláll a szél. Minden mozdulatlanná dermed. Áll a levegőben a ragadozó madár szárnya is. A réten a fűszál. A fűszál tövén a cincér. Rezdületlen a kő, amelyben ősvilági levelek lenyomata látszik. Meg se rebben a sombokor. Érezhető mégis, hogy a pillanat sebezhető. Benne az élet törékeny. És ez a törékenység is része az örökkévalóságnak.