Tankok a turistaútvonalon

Az utolsó győztes háborúnkat Mátyás királynak és hadseregének köszönhetjük. Ennek több mint félezer esztendeje. A következő 1965-ben lett volna. Papíron.

Titkos hadijáték-tervezet alapján törzsvezetési gyakorlat zajlott ekkor Mátyásföldön. A szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka, fegyvernemi parancsnokai és a kijelölt magyar hadsereg felső vezetői – térképekkel felszerelve – egy hétre elzárkóztak a világtól, és a következő háborút modellezték. Okváth Imre hadtörténész tárta fel a részleteket a párhuzamos történetkutatási program – Parallel History Project (PHP) – keretében.
– A feltételezés szerint, s ez a Varsói Szerződés fennállásáig érvényben volt, a NATO megtámad bennünket, s ennek során bevetették volna az atomfegyvert is – számol be a gyakorlat mögött meghúzódó feltételezésről a hadtörténész.
A NATO atomcsapását a magyar és a szovjet csapatokból álló Délnyugati Frontnak át kellett volna vészelnie, majd ellentámadást indítva az ellenséget megsemmisítenie.
Okváth Imre idevágó információi egykori szigorúan titkos dokumentumokból származnak, a téma azonban ma már kutatható. Kiderült, hogy ez volt az első olyan közös gyakorlat, amelyen a magyar hadvezetés atomháborúra készült. Katonai értelemben újdonság volt, hogy a magyar és a szovjet csapatok mozgósítás nélkül, a békehelyőrségekből kiindulva támadnának, „merthogy az atomot, ugyebár, nem jelenti be előre az ellenség”.
És hogy hogyan indult volna el a háború? A forgatókönyv szerint a Délnyugati Front katonai-politikai hírszerzése jelentette volna, hogy a NATO valamire készül: törzsvezetési gyakorlatokat és csapatösszevonásokat tartanak. Ekkor a magyar 5. hadsereget is harckészültségbe helyezték volna. Ám azt is jelentették az ügynökök, hogy a 2. német hadtest, valamint a 3. olasz hadsereg egységei – ezek lettek volna a mi ellenfeleink – megkezdték a mozgósítási körletekbe való előrenyomulást.
Ekkor már a magyar csapatokat is teljes harckészültségbe helyezték volna, hogy amikor a NATO-atomcsapás bekövetkezik, készen álljanak a következmények felszámolására s a szovjet csapatokkal együtt az azonnali támadás végrehajtására.
A katonai vezetés feltételezése szerint Magyarországot nyugati – München–Linz–Budapest – és délnyugati – Milánó–Budapest, Nápoly–Budapest – irányból érkező amerikai, olasz és nyugatnémet légitámadás érte volna, 40-50 atomcsapással. Ezzel egyidejűleg támadtak volna a szárazföldi csapatok is München–Linz–Bécs–Budapest, valamint Padova–Klagenfurt–Graz–Szombathely irányából azzal a céllal, hogy Magyarországot és Csehszlovákiát kiszakítsák a blokkból, továbbá kedvező támadási pozíciót alakítsanak ki Románia és a Szovjetunió felé.
– Ezt a képzelt támadást kellett volna megállítani – mondja Okváth Imre, aki szerint a válaszcsapás szintén atomfegyverek bevetését jelentette volna.
Minthogy a hadvezetési játék forgatókönyve szerint a kémjelentésekből tudták, mire készül az ellenség, az atomfegyver bevetésekor a csapatok már a gyülekezési körletben tartózkodtak volna (titokban települtek oda). Tehát az atomcsapás a kiürített körleteket érhette. Ennélfogva semmi akadálya sem volt, hogy a páncélosok azonnal meginduljanak Bécs–Linz–München irányába, valamint az ismert turistaútvonalon Olaszország felé. Az elképzelés szerint Passau–Linz környékén találkozott volna a 2. német hadtest az előretörő szovjet–magyar hadsereggel.
Az előrenyomuló 3. olasz hadsereg előrevetett osztagaival Graz környékén zajlott volna a véres ütközet. Ezt a támadást követő hatodik napra tették. Az első napon 30-30 atombevetéssel számoltak. S ez azt is jelentette volna, hogy már az összecsapás kezdetén elpusztul Bécs, München, Verona, Vicenza.
Hogy rendelkezett-e a Magyar Néphadsereg vagy a Magyarországon állomásozó szovjet alakulatok azonnal bevethető atomfegyverekkel, arra nehéz egyértelmű választ adni.
– Azt tudjuk, hogy a magyar hadseregnek volt rakétadandárja a hatvanas években, a részleteket azonban még nem ismerjük – fejtette ki Okváth Imre. – Hordozóeszközei voltak, ám a robbanófejek nem tartoztak magyar parancsnokság alá. Feltehetőleg valamelyik szovjet raktárban rejtőztek.
Úgy tűnik azonban, hogy a hadvezetés nem volt tisztában az atomfegyver pusztító hatásával, s aránytalanul túl-, illetve alábecsülte az ellenség soraiban végzett pusztítást és a hazai veszteségeket. A támadó nyugati fél esetében kilenc-tízezer embert írtak le, míg a magyar veszteséget négy-ötezer főben prognosztizálták. A hadsereg létszámához képest elenyésző kárbecslés valószínűleg abból fakadt, hogy azt hitték, ha a katonákat tankokba, páncélosokba ültetik, nem kell tartani a sugárzástól. Ugyanebből a logikából következett, hogy az előredobott páncélosok az atomcsapás ellenére is harcképesek lettek volna. Feltételezés szerint Budapest, Miskolc, Diósgyőr, Székesfehérvár hadiüzemei az atomtámadással 70 százalékban „elszálltak volna”, de a maradékkal egy éven belül újraindult volna a termelés.
– Különös katonai logika – teszi hozzá a hadtörténész. Ugyanakkor polgári áldozatokra még csak nem is utal a terv. Valószínűleg azért, mert ez nem volt feladata a törzsjátéknak. A katonák mentésére utaltak, a civilekére nem. – Az ötvenes évek csapatgyakorlatai esetében vannak adatok arra vonatkozóan, hogy mennyi kárt okoztak a termőföldeken. A hadtápfőnökök általában elszámoltak. De hogy az atomháború milyen veszteséget okozhat, ez, úgy látszik, nem volt érdekes. Erről semmiféle számvetés nem készült – tárja fel a furcsaságokat Okváth Imre.
A terv másik érdekes vonatkozása, hogy a feltételezett hadműveletek osztrák városokat is érintettek, pedig a forgatókönyv készítésekor Ausztria semleges ország volt. Okváth Imre szerint a szovjet és persze a magyar katonai vezetés minden hadművelet tervezésekor abból indult ki, hogy Ausztria önként vagy kényszer hatására, de segítséget ad a szocialista országok elleni támadáshoz.
– A Varsói Szerződés katonai terveiben az osztrák semlegesség fel sem merült. Ausztria ütközőzónaként szerepelt, amelyen átrohannak.
A terv szerint a támadás második lépcsőjében el kellett volna jutni München környékére, és ott megsemmisíteni az NSZK maradék páncélos erőit. Déli irányban Milánó, Torino lett volna a cél. A forgatókönyv szerint München környékén kellett volna egyesülniük a szovjet–magyar erőknek a csehszlovák hadsereggel. A magyar hadsereg döntő többsége azonban Észak-Itáliát szállta volna meg a szovjet Déli Hadseregcsoporttal együtt. Elő kellett volna készíteniük az átjárókat a mélységben előretörő szovjet hadseregnek. A végcél ugyanis egész Olaszország elfoglalása volt. A 2. hadseregcsoport a Központi Front kijelölt egységeivel szárnyvédelmet biztosított volna a csehszlovák, lengyel, szovjet erőknek Franciaország elfoglalására. Merthogy ilyen terv is volt, már ismerjük: a csehszlovák hadseregnek két hét alatt Lyonig kellett volna eljutnia.
Hogy kik készítették ezt a haditervet? Okváth Imre beszámolója szerint a Déli Hadseregcsoport akkori főparancsnoka, Provalov vezérezredes kezdeményezte. A hadműveletek Jerasztov vezérőrnagy nevéhez kapcsolhatók. A teljes egészében szovjet kezdeményezés azt szolgálta, hogy a magyar katonai vezetőket begyakoroltassák, felkészítsék a háborúra. A mátyásföldi hadijátékon Csémi Károly vezérőrnagy, vezérkari főnök megbízásából a gyakorlatvezető szovjet tábornok helyettese Szűcs László vezérőrnagy, vkf-helyettes volt.
A magyar katonák teljesítményével azonban sosem volt elégedett a szovjet hadvezetés. A kritikát diplomatikusan fogalmazták meg: kitértek arra, hogy a hadsereg erkölcsi, politikai állapota jó, de kritizálták a fegyverzetet, a gépjárműparkot.
– A kiképzéssel elégedettek voltak, hiszen ha ezt is bírálták volna, a saját rendszerüket támadják – véli a hadtörténész.