Vigyázz Piroskára!

Mondd csak, bátyó, te olyan bátor ember vagy, aki sose fél? – tágul az érdeklődéstől kerekre a minap Zolika szeme. Rokon gyerek, vidéken élnek a szülei. Ha olykor a fővárosba jönnek, őt is magukkal hozzák, és nálunk hagyják megőrzésre. Bátyónak nevez, ahogy a délvidékiektől hallotta, mert az ő nagyapja is bácskai.
„Bizony, Zolikám. Én aztán nem félek!” – jelentettem ki neki határozottan. „Te talán félsz valamitől, te gyerek?” – vontam gyengéden magamhoz az ötéves fiúcskát: „Aki igaz ember, annak semmitől se kell tartania!” – súgtam a fülébe öregjeink bölcs megállapítását, amiben magam sem hittem. „Meséld már el, mitől vacogtat a rémület egy ilyen apró emberkét?”
A térdemre ültettem, sokáig hallgatott, aztán hozzám bújt, majd a fülembe suttogva bevallotta, hogy legjobban a farkastól fél, merthogy az nagyon gonosz állat lehet. Olvasta neki az anyukája a mesekönyvből, hogy megette Piroskát és a nagymamát is.
Emlékszem, én is mindig megborzongtam gyermekkoromban, amikor a farkasról esett szó. Később eltűnődtem azon, miért is kellett a fiatal lelkeket ilyen rémségekkel riogatni? Simogatom Zolika fejét, de nem nyugszik. „És a sárkányok? – meresztgeti rám a szemét –, azoknak hét fejük is van, és lángot lövellnek. Ha levágják a sárkány egyik fejét, akkor új nő helyette. Te attól se félsz, bátyó?”
Ingatom a fejem csendesen, és magam is csodálkozom, hogy lám, milyen bátor ember is vagyok én. Nem félek a mesebeli boszorkányoktól se. A vasorrú bábától se, és nem hiszek az óriásokban. Ilyenek csak a mesékben élnek, próbálom megnyugtatni a fiút.
„Akkor tán királyfi sincs, meg tündér se?” – teszi fel a kérdést izgatottan. Erre mit mondjak? Lassan unom már a mesebeli szörnyekkel való hiábavaló viaskodást, pontot teszek a vita végére: „Semmitől se szabad félni.”
A nyakamba kapaszkodik. „Az álomtól sem, bátyó? És ha rosszat álmodunk, akkor mit tehetünk?” Mit mondjak? Kacagni lett volna kedvem, hahotázni a térdeimet csapkodva, felszabadultan, de aztán hirtelen mintha láthatatlan marok szorítaná össze a torkom. „Az álmoktól? Azoktól meg pláne. Az álom reggelre szertefoszlik. Ezek csak olyan gyerekes rémségek, Zolikám!” – próbálom magamat is nyugtatgatni, de nem sikerül, mert érzem, hogy belül, valahol nagyon mélyen, szívem valamelyik rejtett zugában rémület gubbaszt. Mitől is, úristen? Azok a régi-régi éjszakák! Amikor riadtan felültem az ágyban, ha gépkocsi állt meg a házunk előtt. Vártam, hogy léptek dobognak majd fel az emeletre, aztán csengetnek. Hosszan és fenyegetőn. Vadul.
Még ma is élénken élnek emlékezetemben ’56 utáni delíriumos álmaim, azt hittem minden éjszaka, hogy értem jött a fekete autó, hogy örökre elvigyen, mint sok ezer magyar embertársamat. Jó sokára derült csak ki, hogy az a gépkocsi, amelyik minden éjjel megállt a házunk előtt, a kijárási tilalom miatt egy kórházi ápolónőt hozott így haza. Nem ávósok jöttek értem.
Mit szépítsem hát a dolgot: valaha én is féltem. Ma már tudom, hogy nem lesnek rám a sarkon pufajkások, nem csönget be az ÁVO, nem hurcolnak szörnyű gulagokba, internálótáborokba a „felszabadítók”. Nem vallatnak körömleszakítással, nem kell orosz páncélosok lánctalpainak zajára se ébrednem, de azért valahol még bennem gubbaszt a félelem ezektől a rémségektől, ugyanúgy, mint Zolikában a farkas meg a sárkányok hét feje. Egy a nevük is: embertelenség.
Nem akarok erről egy kisfiúval beszélgetni, nehogy megriasszam, másra terelem hát a szót, később bekapcsolom a tévét, nézze csak, a gyerekek szeretik a tévét nézni. Veszett lövöldözésre leszek azonban figyelmes. Persze rémtörténet van műsoron. Elzárom hát a televíziót. Magamat nyugtatva előveszem a reggeli újságot, még nem volt időm elolvasni. De remegni kezd az is a kezemben. Valaki üzen nekem, tanácsokat ad, emberségre meg demokráciára hivatkozva, de érzem közben benne a régi gulagok iszonyatát. Örülök hát, amikor Zolikáért megérkeznek a szülei.
Búcsúzásnál magamhoz húzom a fejét, rálehelek egy csókot, a markába nyomok két karácsonyról maradt szaloncukrot, majd a fülébe súgom az üzenetet, talán hasznát veszi majd az életben: „Aztán sose higgy a farkasnak, és vigyázz nagyon Piroskára, mert az ordasok az erdőben leselkednek…”