A polgári összefogás esélyei

Orbán Viktor pályájának elején tart és államférfiúi teljesítményét nyilvánvalóan jobban meg lehet majd ítélni néhány évtized múlva; az azonban világosan látszik már most, hogy a következő időszak meghatározó magyar vezetője, aki nagy valószínűséggel Európa egyik vezető politikai személyisége is lesz

Jó néhány tanulsággal lett gazdagabb a magyar politikai élet az idei választási kampány alatt, és leginkább az első fordulót követő napok eseményei kapcsán. A legfőbb tanulság valóban a polgári jobboldal megerősödése és stabil helyzete a magyar társadalomban. Ez – amit a miniszterelnök a „többen vagyunk, mint valaha, de még mindig nem voltunk elegen” mondattal foglalt össze – kétségkívül az elmúlt évek társadalmi változásainak és elsősorban az elmúlt négy év polgári kormányának eredménye. Az 1998-as választások óta eltelt idő alatt a több százezerrel növelt szavazatok száma azt mutatja, hogy Orbán Viktor kormányzása akkor is sikeres volt, ha parlamenti többséget, átütő győzelmet nem is sikerült elérni a második fordulóban.
A másik fő tanulság, hogy a baloldali pártok és a média évek óta tartó megfeszített erőlködése ellenére sincs továbbra sem semmiféle szélsőséges veszély vagy érzelem az országban; a politikai paletta szélén található pártok támogatottsága (továbbra is) elenyésző. Az ezzel való ijesztgetés – ugyanúgy, mint a korábbi években – most sem volt több üres kampányfogásnál. Ettől persze erkölcsileg nem válik kevésbé elítélendővé az ilyesfajta politikai gátlástalanság: árt az ország hírnevének, külföldön és itthon is romboló hatású (ugyanebbe a kategóriába sorolandó az elsősorban az SZDSZ-re jellemző rövidlátó, sérelmi alapú cigánypolitika, amely egyébként éppen az állítólag felemelni szándékozott cigányságnak árt a legtöbbet). A polgári oldalnak tehát fontos feladata annak tudatosítása, hogy egyrészt nem létezik a sokat emlegetett úgynevezett szélsőjobboldali veszély, illetve hogy ennek állandó ismételgetése volt az igazi félelemkeltés, ami nem szolgált mást, mint az MSZP és SZDSZ szavazatainak növelését. Joggal feltételezhető, hogy az első fordulóban a polgári oldal számos korábbi szavazója azért nem támogatta a Fidesz–MDF szövetséget, mert elhitte, hogy ez a MIÉP kormányba kerülését jelentheti.
Amit a Magyar Testnevelési Egyetemen és a Kossuth téren megtartott választási nagygyűlések szemléltettek, az a következő: a polgári oldal világos értékrenddel, egymás és egy egyértelműen elfogadott vezető iránti aktív szolidaritással rendelkező, stabil erőt képez a magyar politikában. Ilyen értelemben a magyar jobbközép mára kialakult politikai irányzat. A magyarországi jobboldal ilyen értelemben tehát „fiatalabb” és fiatalosabb, mint általában nyugat-európai megfelelői. Az értékközösség tartalmi elemeiről hosszabban lehetne csak átfogó elemzést adni, azonban egy-két főbb jellemzőjét érdemes itt is megemlíteni: a polgári politizálás elmúlt négy évének hangsúlyos iránya volt a szociális elkötelezettség kereszténydemokrata, illetve keresztény-szociális eredetű felvállalása. Ezt jelezték a ciklus folyamán tett szociális tartalmú döntések (gyes, gyed visszaállítása, minimálbér emelése), valamint a családok és családtámogatások deklarált központi szerepe, a lakáshoz jutás feltételeinek jelentős javítása.
Ugyanígy fontos volt a magyar nemzet érdekeinek bátor, alkalmanként az átmeneti konfrontációt is felvállaló képviselete és támogatása. A nemzeti elkötelezettség modern megfogalmazása a „határmódosítás nélküli nemzetegyesítés” modellértékű lehet egész Európa számára. Miközben tiszteletben tartja a nemzetközi szerződéseket és határokat, határozottan kiáll a szomszédos országokban élő nemzeti kisebbségeink érdekeiért is. Minden átmeneti nézetkülönbség ellenére szomszédainkkal jó viszonyt ápolunk és ápoltunk az elmúlt négy évben: ez példamutató teljesítmény az egész kontinensen, és különösen itt, ahol néhány száz kilométerre nemrég még etnikai tisztogatás és népirtás zajlott. Magyarország az Orbán-kormány alatt a NATO keleti pilléreként is fontos szerepet játszott a régió országainak nyugati orientációjában, és ez a stratégiai irány folytatódni fog.
A közös és világos értékrend mellett a polgári szövetségnek van még egy olyan ütőkártyája, ami joggal kelt páni félelmet a szocialista–szabad demokrata pártelitekben: Orbán Viktor politikai zsenije. Orbán a politikusok azon csoportjába tartozik, akik nem riadnak vissza adott esetben akár a konfrontációtól sem a politikailag, erkölcsileg helyes döntések meghozatalakor. Korábban keményen bírált lépései többségéről a későbbiekben bebizonyosodott, hogy helyesek voltak; a vele szemben politikai ellenfelei részéről megnyilvánuló növekvő pánik éppen annak köszönhető, hogy a kormányfőt a magánélete elleni durva sajtótámadásokkal sem (!) sikerült megtörniük. Orbán Viktor pályájának elején tart és államférfiúi teljesítményét nyilvánvalóan jobban meg lehet majd ítélni néhány évtized múlva; az azonban világosan látszik már most, hogy a következő időszak meghatározó magyar vezetője, aki nagy valószínűséggel Európa egyik vezető politikai személyisége is lesz. Mögötte egy nehéz munkával felépített, megerősített és megvédett párt áll, amelyben vezető szerepe és az iránta megnyilvánuló lojalitás egy klasszikus értelemben vett hadvezér helyzetéhez hasonlítható (bár ebbe a hasonlatba valószínűleg többen szívesen belekötnének…). Itt található meg tehát a polgári és szocialista oldal közötti kontraszt két fő eleme: az MSZP nem más, mint a diktatórikus rendszerből átmentett hatalmi konglomerátum. Mint ilyen, nemcsak a koherens értékrend hiányzik belőle, de olyan meggyőző vezetője sincs, aki valamilyen irányba befolyásolná (például modernizálná) a pártot. Ebből a szempontból Horn Gyula volt az, aki – kínos stílusa ellenére is – legalább politikailag tehetségesnek volt mondható. Őt azonban sikeresen félreállította a jelenlegi vezetés, amely inkább a könnyen irányítható Medgyessyt tette meg az MSZP „Kunczéjénak”.
Orbán, mint minden erős személyiség, meg is osztja az embereket: általában vagy rajonganak érte (az első fordulót követően a szeretet és támogatás elemi megnyilvánulásainak lehettünk tanúi), vagy elutasítják. Fiatalsága, ereje sokakban kelthet akár elfojtott irigységet is. Mindenesetre, ami a szocialistáknak valóban szorongást okozhat, az a pártjukban elmaradt generációváltás és az Orbánhoz mérhető kvalitású államférfi hiánya. A polgári kormánynak nyilvánvalóan még sok tennivalója van a kommunikáció terén. Azonban egy valami biztos: az MSZP vagy bármely más párt sem építhet hosszú távú stratégiát arra, hogy politikai ellenfelét nem mindenki szereti.
Végül ejtsünk szót még egy, már-már az unalomig ismételt ellenzéki lózungról, amely az ország „kettészakadtságában” véli megtalálni a mostani választás egyik legnagyobb problémáját. Medgyessy Péter tízmillió szavazó helyett már csak kétszer ötmillióról beszél, és így tovább. Nos, számos nyugat-európai példa mutatja, hogy egy jobbközép és balközép párt által meghatározott (de facto) kétpárti demokrácia nem teremt automatikusan társadalmi kettészakadtságot. Egyrészt választások és ezek kapcsán felfokozott politikai légkör csak négyévenként van, másrészt a politika egyébként sem minden: nem férkőzhet be az emberek, barátok, családok mindennapi életébe. Megosztottságot vagy ettől való félelmet inkább ennek állandó ismételgetése okozhat, mint ahogy ez most Magyarországon történt, egyfajta önmagát beteljesítő jóslatként.
Mindazonáltal valóban érzékelhető, hogy polarizáltabb lett az ország az idei választások után. Ennek elsődleges oka, hogy a tét tényleg óriási volt, és messze túlmutatott egy átlagos konzervatív–szociáldemokrata párharcon. Magyarországon a rendszerváltozás utáni kormányok mindegyike egy-egy ciklus erejéig kormányozhatott, szavazóik jelentős részét elveszítve négy év után nem kaptak bizalmat. A polgárok tehát elsősorban valami ellen szavaztak, és nem valami mellett. 2002-ben Magyarország először léphette át saját árnyékát: a „szokásos” protesztszavazás helyett egy nyilvánvalóan nem hibátlan, de mégis világos értékek alapján politizáló, ambiciózus kormányszövetség, a Fidesz–MDF 188 országgyűlési mandátumot szerezve megnyerte a választást. De nem a parlamenti többséget. Igaz ugyanakkor az a kormánypárti kampányszlogen, amely szerint egy ilyen, a négyévenkénti kormányváltások kelet-közép-európai trendjét megtörő döntéssel zárta volna le az ország véglegesen a rendszerváltozás történelmi folyamatát. A tét nagyságának felismerését mutatja számos, korábban a politikától magát távol tartó közéleti személyiség, színész, zenész, sportoló első forduló utáni nyílt kiállása a polgári kormányzás mellett. Nota bene: ők nem azok közé az értelmiségiek közé tartoznak, akik az utóbbi években több időt töltöttek pártgyűlések látogatásával, mint eredeti foglalkozásukkal, ők olyan pillanatban álltak ki nyíltan a kormány mellett, amikor erre valóban szükség volt.
Ebben áll a polgári szövetség igazi ereje: ilyen mozgósító erejű, értékközösségre épülő szolidaritás és hit nem található a mostani „kormányváltó” oldalon. Nehéz is lenne ilyet elvárni a volt állampárt mára bankárrá vagy vállalattulajdonossá avanzsált „szocialista” elitje és a külső pesti kerületek vagy a vidék csalódott kisemberei között. Utóbbiak most a Fidesz–MDF-kormánnyal szembeni fenntartásaik okán szavazhattak az MSZP-re, ez azonban a következő időszak ledolgozható hátránya a közös értékek alapján álló és gondolkodó polgári oldalnak. A jobboldali szavazóbázis ilyen irányú megerősítése az elkövetkező napok és évek feladata.
A szerző az Európa Tanács munkatársa (Strasbourg); az írás magánvélemény