Kis segítség a történelemnek

Ritka alkalom a tudománytörténetben, hogy a világban zajló folyamatok és a világ interpretációja időben annyira egybeesik, mint ahogyan az elmúlt bő egy évtizedben ez két nagy hatású társadalomfilozófus munkásságában is történt.
Francis Fukuyama 1989-ben A történelem vége és az utolsó ember című könyvében még azt írta, hogy „egyszerűen a történelem végének vagyunk tanúi, tehát az emberiség ideológiai fejlődése befejeződésének, annak, hogy végső kormányzati formaként sor kerül a nyugati liberális demokrácia általános bevezetésére”.
Fukuyama azóta szakított saját álláspontjával, és legújabb könyvében már „a nagy szétbomlást” vizionálja.
A másik szerzőnek, Samuel Huntingtonnak nem kellett revideálnia A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvében kifejtett álláspontját. Eszerint „a hidegháború utáni világ összetartásának, széthúzásának és konfliktusainak szabályait a kultúra és a kulturális – végső szinten civilizációs – identitások alakítják”.
Európa – tágabb értelemben a Nyugat – ennek a sokoldalú, multicivilizációs világnak egyik és egyre kevésbé a legerősebb, legexpanzívabb, legnagyobb hatású tényezője. Lehetséges, hogy a XXI. század Európa hanyatlásának és a rivális civilizációk, elsősorban Kína és az iszlám felemelkedésének kora lesz.
Ez a helyzet az Európai Unió döntéshozói számára egyre sürgetőbbé teszi a kontinens összes országának egyetlen politikai, gazdasági, kulturális, vallási egységbe történő integrációját. Egy-két évtized múlva bekövetkezik az a helyzet, amelyben az Európai Unió határai egybeesnek az európai civilizáció határaival. Sokan azt állítják, hogy Európa határai pedig ott vannak, ahol a nyugati kereszténység határai húzódnak, ahol a román kori, gótikus vagy barokk templomok részei az épített kultúrának.
Magyarország ilyen tekintetben – kulturális, civilizációs értelemben – ezer év óta Európa része. Magyarország és tágabb értelemben az egész Kárpát-medence az európai civilizáció határvidéke volt ezer éven át, és évszázadokon keresztül sikeresen szállt szembe az iszlám és az ortodoxia terjeszkedésével. A szinte folyamatos küzdelemben kivérzett magyarság a XVI–XVII. században és a XX. században azonban már nem tudta megakadályozni az iszlám, illetve az ortodoxia Kárpát-medencei térnyerését.

Kelet-Közép-Európa XX. századi történelme nemcsak a magyarság katonai, politikai, kulturális, mentális vereségeiről, kudarcairól szól, hanem sok területen az európai civilizáció vereségeiről, kudarcairól is.
Európa – alapvetően a saját szűk látókörű, nagyhatalmi érdekektől vezérelt magatartása, kulturális és morális dekadenciája miatt – nemcsak a magyarságot „áldozta be”, de saját civilizációs területeit is megcsonkította, saját kulturális, gazdasági, politikai akciórádiuszát is leszűkítette.
Úgy tűnik azonban, hogy a történelem mélyrétegeiben ható civilizációs „mélystruktúrák” megkezdték a hibás döntések korrekcióját, és Európa döntéshozó központjaiban evidens célként fogalmazzák meg az európai civilizációhoz tartozó országok, népek, területek „visszaszervezését”.
Ez az európai akarat teljes szinkronban van a mostani magyar kormány szándékaival.
A magyar kormány politikai és erkölcsi felelőssége azonban nagyobb annál, hogy Magyarországot uniós tagországgá és a magyar állampolgárokat uniós állampolgárokká tegye.
Néhai Antall József miniszterelnök úr lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánt lenni! A rendszerváltozás időszakának egyik legnagyobb formátumú, „születetten” karizmatikus személyisége, Csengey Dénes pedig megfogalmazta a feladatot is: „Európába, de mindahányan!”
Mindannyiunknak viszont csak akkor van módunk Európába kerülni, ha az európai civilizáció értékei, eszméi, vívmányai, lelki tartalmai – valamilyen értelemben – valamennyi, tehát nemcsak a magyarországi, de a szomszédos országokban élő magyar emberre is vonatkoznak, ha ők is részesednek belőlük. Akkor, ha a magyar kormány a határon túli magyarságot nem ballasztként kezeli, nem azt mondja, hogy a tízmillió több, mint a hárommillió, hanem a magyarországi magyarság s tágabb értelemben az európai civilizáció számára is erőforrásként tételezi.
A határon túli magyarság ilyen történetfilozófiai, morális és politikai interpretációja volt az alapja a státus- vagy kedvezménytörvény megalkotására vonatkozó kormányzati döntésnek. A törvény megalkotását emellett számos más tényező is indokolta.
A magyar jogrendszer hatályos jogi szabályai néhány elszórt rendelkezést kivéve nem tartalmaztak előírásokat a határon túli magyarságra vonatkozóan. A jogrendszer ebben az aspektusában szabályozási vákuumot mutatott, amely egyszerre több oldalról is érzékelhető volt:
A jogrendszer immanens logikája felől nézve azért volt szükség a határon túli magyarokra vonatkozó szabályok egységesítésére és törvényi szinten való rögzítésére, mert az alkotmány 6. §-a (3) bekezdésének deklaratív tartalmát effektív jogszabályként kezelhető, normaszövegeket hordozó törvénnyel lehetett kibontani és tovább építeni a jogszabályok alsóbb szintjei felé, továbbá nyilvánvalóan szükség volt az elszórt, improvizatív módon kialakított szabályozás egységesítésére, az alsóbb szintű szabályok tartalmát meghatározó törvényi szintű normákra.
A szabályozandó társadalmi viszonyok felől szintén feszítő módon jelentkezett az egységes törvényi szintű szabályozás szükségessége. A magyarországi munkavállalás, egészségügyi ellátás, felsőoktatási lehetőség, beutazás stb. kérdéseit túlságosan is az ágazati szakbürokráciák értékrendje, szabályozásfelfogása határozta meg. Mindebből következett egy olyan kodifikációs folyamat megindításának az indokoltsága, amelynek eredményeként a létrejött törvény, illetve alsóbb szintű jogszabályok a nemzetpolitikai vízió konzekvens megvalósulását jelentik.
A politikai rendszer rendszerváltozási teljesítményének hiányzó eleme a határon túli magyarság ügyének intézményes kezelése volt. Az 1998-as választások után megalakult kormány tevékenységének első felében létrehozta a Magyar Állandó Értekezletet és a határon túli magyarokkal kapcsolatos feladatok végrehajtását szolgáló szakértői bizottságok rendszerét. Ezek a kormányzati teljesítmények azonban féloldalasak, torzók maradtak mindaddig, amíg az intézményes érdekartikuláció és -integráció voltaképpeni értelme és célja, a határon túli magyarokra vonatkozó belső szabályozás a szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. törvénnyel nem vált a magyar jogrendszer integráns részévé.
Végezetül a nemzetközi példák indokolták a törvény megalkotását. A szűkebb és tágabb régióban egyértelmű tendencia érvényesült és érvényesül arra, hogy a határon túli nemzeti közösségekkel rendelkező államok törvényeket alkossanak nemzettársaik jogállásáról. Spanyolországtól Görögországig, Horvátországtól Oroszországig egyre-másra születtek, illetve születnek meg a magyarországihoz hasonló jogszabályok.
Az előzményekre is építve a kormány ezt fogalmazta meg programjában: „Olyan módon kell rendezni a határon túli magyarság Magyarországhoz fűződő kapcsolatát a jogalkotás (…) keretében, hogy az Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozása után is biztosítsa a magyar közösségek szerves kapcsolódását az anyaországhoz.”
A Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz történő csatlakozása után a közösségi jogi szabályozással való összhangot e témakörben a törvény 2. §-ának (2) bekezdése biztosítja, amely szerint a törvénynek az egyes kedvezményekre, továbbá az egyes támogatások igényelhetőségére vonatkozó rendelkezéseit a nemzetközi szerződésekben foglaltakkal összhangban kell alkalmazni.
Ebben az összefüggésben említendő még a törvény 27. §-a, amely az unióhoz való csatlakozásunk után az uniós állampolgárok közötti megkülönböztetést kívánja kiküszöbölni azzal a rendelkezésével, hogy a törvény jogosultságot, kedvezményt, illetve támogatást biztosító rendelkezéseit az Európai Unió bármely tagállama állampolgárságával rendelkező személyre alkalmazni kell a csatlakozási szerződéssel összhangban.
A státustörvény előkészítése során folyamatosan egyeztettünk az Európai Unióval. Az EU nem fogalmazott meg kritikát a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvényt illetően, sőt úgy nyilatkozott, hogy az nem sérti a társulási megállapodást, ugyanakkor megerősítette a konzultálások szükségességét. Az Európai Parlament által 2001. szeptember 5-én elfogadott országvélemény tudomásul vette a státustörvény meghozatalát, és felkérte a bizottságot, hogy vizsgálja meg az ilyen jellegű joggyakorlatokat az Európai Unión belül. Az Európai Parlament döntése nyomán teljes mértékben érvényesült az a magyar álláspont, miszerint nem a magyar törvényt magát, hanem a kisebbségek támogatásának általános kérdéseit kell megvizsgálni.

Az EU–Magyarország parlamenti vegyes bizottság 2001. október 8–9-én Brüsszelben megtartott ülésén ismertették Magyarországgal az Európai Parlament jogi szolgálatának véleményét a határon túli magyarokról szóló törvényről. A dokumentum kimondja, hogy a törvény nem ütközik a Magyarország és az EU által aláírt társulási egyezmény előírásaival. Magyarországnak tehát jogában áll az, hogy nem közösségi államból származó állampolgároknak bizonyos kedvezményeket nyújtson, betartva a társulási szerződést.
A státustörvény filozófiája így teljes összhangban van az integrációs szervezetek normáival. A törvény fő célja az, hogy elősegítse a határon túl élő magyar közösségek identitásának és kultúrájának megőrzését, és így hozzájáruljon az európai kulturális és nemzeti sokszínűség megőrzéséhez és fejlesztéséhez.
Biztos vagyok benne, hogy ennek a törvénynek a filozófiáját, a lényegét, a mögötte álló valóságos tartalmat egyre többen megértik. Azok is megértik – és azok fogják igazán megérteni –, akik valóban elgondolkodnak, hogy milyen is legyen a jövő Európája, hogyan is képzeljük el a valóságos közösségeknek – nemcsak az államoknak, a helyi, regionális, kulturális, nemzeti, vallási közösségeknek – azt a fajta együttélését, amely a jövő Európájának a valóságos szövetét fogja alkotni. Erre az együttgondolkodásra kínál kiváló alkalmat a működését most megkezdő Európai Konvent is, ahol képviselői révén Magyarország lehetőséget kap arra, hogy egyenrangú félként vegyen részt a jövő Európájáról szóló diskurzusban.

Reményeink szerint e folyamatok eredményeként a mainál egységesebb, erősebb, demokratikusabb, polgárközelibb lehet a jövő Európája. Olyan Európa, amelyben halványul az abszolút területiség fogalma és jelentősége, és növekszik az állam feletti nagyobb, illetve az állam alatti kisebb egységek jelentősége. Feloldódik a „nemzetek Európája” vagy a „nemzetek feletti Európa” közötti választás régi dilemmája, hiszen a XXI. század Európája a „közösségek közössége”.
A státustörvény gondolatisága megfelel a jövő Európájáról vallott elképzelésünknek. Magyarország és az összmagyarság a törvénnyel amellett foglalt állást, hogy a jövő egységes, közös és sokszínűségen nyugvó Európájának az elérését kívánja előmozdítani. Olyan Európáét, amelynek egyik legfontosabb tartópillére a történelmi, nyelvi, kulturális önazonosság megőrzése és erősítése, a sokszínűség és az azt összefogó európai kultúra.
A törvény voltaképpeni célja a határon túli magyarság kulturális, biológiai, mentális, gazdasági erőforrásainak növelése, kommunikációs feltételeinek biztosítása a Magyarország európai uniós tagságát követő időszakban is. A törvény latens funkciója Magyarország státusának közvetett erősítése, a határon túli magyarság számára egyértelmű orientációs és civilizációs centrumként való tételezése; lehetséges hatása a Kárpát-medencében élő milliós nagyságrendű, kettős (vagy több) identitású népesség „magyar” azonosságtudatának erősítése.
A jogszabály ilyen értelemben vett célja végső soron nem más, mint az, hogy „segítsen a történelemnek” a régió évezredes kulturális-civilizációs struktúráinak újjászületésében.

A szerző a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke.
Előadása a Magyar Páneurópa Unió és a Hanns-Seidel Alapítvány szervezésében 2002. március 9-én, a Magyarország az Európai Unió kapujában címmel megrendezett konferencián hangzott el.