Pirruszi győzelem

Orbán Viktor és a mögötte álló Fidesz–MDF-összefogás felelőssége, de egyben lehetőségei is óriásiak. A polgári erők vezetőjeként kell megvédenie – alkotmányos lehetőségeikhez képest – az 1998–2002 közötti eredményeket, kerülve az elmúlt négy évben az Országgyűlésben elharapózott totális ellenzékiséget

Egy csatát elvesztettünk, fogalmazott a választások második fordulóját értékelő beszédében a miniszterelnök. Aki ott volt a Fidesz kampányrendezvényein, megtapasztalta a Kossuth téren összegyűlt tömeget, a Millenárison az eredményt méltósággal tudomásul vevő arcokat, az biztos lehet abban, hogy nem vert hadakat látott, hanem közössége erejére ráébredt öntudatos polgárokat. A baloldali pártok is több kísérletet tettek az 1989 óta eltelt időszakban, hogy mozgósítsák szimpatizánsaikat. Gondoljunk csak a Demokratikus Charta különféle reinkarnációinak „most már tényleg nagy veszélyben van a demokrácia!”, jelszóban összefoglalható felhívásaira. A demokráciamentő nagyriasztások ellenére ugyanaz a jól behatárolható hivatásos tüntetői kör félt a megmozdulásokon. S furcsa módon az utcai politizálásról is csak a mind kiáltóbb tömegtelenség láttán derítette ki az SZDSZ és az MSZP, hogy az az ördögtől való.
A baloldali pártok pirruszi győzelmet arattak, mert kampányeszközeikkel, mindenre nemet mondásukkal soha nem látott egységbe kovácsolták ellenfelüket. Hiszen a két életfelfogás, jövőkép között egyértelmű állásfoglalásra kényszerültek a polgárok, s ezzel kihúzták a talajt az olyan, a megélhetési politikusok legújabb kísérleteként felfogható alakulások alól, mint a Centrum párt volt. A második forduló és a visszalépések ténye megkérdőjelezhetetlen politikai döntés, és ezzel színvallás elé állította az összes pártot. Eltűnt a politikai süllyesztőben a bűneivel a polgári oldalt megosztó, a magyar gazdákat az első fordulóban az urnáktól távol tartó Torgyán József is. Akiről talán soha sem tudjuk meg, hogy követhetetlen kacskaringóival, kizárásaival miért verte szét az ország egyetlen történelmi pártját, s vált egyúttal a baloldal szellemimuníció-szállítójává.
Az SZDSZ többé nem tekinthető önálló pártnak, hiszen végleg a szocialisták platformjává vált. Ugyanakkor nemcsak önállóságukat, de legitimációjuk utolsó morzsáját is elveszítették a MIÉP Országgyűlésből való kimaradásával. Hiszen a minden nemzeti megmozdulást helyből ellenző párt csak a mind jobban fokozódó „szélsőjobboldali veszély” ellenfényében találhatott magyarázatot a totális tagadásra épített politikájára. A szélsőségek elleni hősies harcuk legendája mellett néhány bugyuta plakátban megnyilvánuló rombolás maradt mindössze egykori híres szürkeállományukból. Miután a kampánypénzeket elszóró párt alól hiányzik a politikai támogatottság, nem zárható ki, hogy az SZDSZ megkísérli a nemzeti oldal folyamatos provokálásával életre hívni a nélkülözhetetlen ellenségképet. De Le Pen sikere után már nehezebb lesz eladni a „Bezzeg nyugaton…” kezdetű kioktatóprogramokat.
Az MSZP-ben újra összeállt az 1987–88-ban és 1994–98-ban már megismert sikercsapat. Hiszen Csehák Judit neve hallatán mindenki, aki szívén viseli az egészségügy kérdését csak igenlően bólogathat. Amelyik párt kampányába belefér, ha 23 millió román áradatától való félelem, még akkor is, ha Romániának kevesebb mint 22 millió lakója van. Ha a párt miniszterelnök-jelöltje Orbán Viktorral folytatott vitában alig mond számokat, de azok még véletlenül sem stimmelnek. Ha egy párt a kampányában mindent és annak ellenkezőjét is megígérheti, s azt is megengedheti magának, hogy mást üzenjen a külhoni olvasóknak és mást a bennszülötteknek. Akkor látnunk kell, kialakult egy modern, Isten nélküli vallás, melyben a közelebbről meg nem határozott varázsszó, a „baloldaliság” a holnaptól mindenkinek jobb lesz ígéretével is több tucat százalékot hozhat. Ez a döntően a közösségtől csak szolgáltatásokat elváró és az azt teljesítménnyel alá nem támasztó mentalitás terjedése egyébként már a leggazdagabb nyugati államok, mint például Németország jólétét is veszélyezteti. Annak is üzenetértéke van, hogy mely fővárosokban, kik fogadták kitörő lelkesedéssel Kovács László várható külügyminiszterségét. S igaza lehet egy, a térségünkkel foglalkozó német politológusnak, aki úgy fogalmazott: az MSZP és az SZDSZ külpolitikája kimerül a nagy erőközpontok igényeinek kielégítésében. Már a második forduló éjszakáján – miheztartás végett – elhangzott a párt nemzetpolitikai krédója, az addig mindenkinél erdélyibb Medgyessy Péter jelölt szájából: „Tízmillió magyar miniszterelnöke vagyok.” Ez a mondat vezette be 1994-ben a határokon túli magyarokat támogató alapítványok pénzügyi ellehetetlenítését.
A most történtek elemzésekor a szemünkbe tűnik egy közel száz- esztendős párhuzam, Tisza István első miniszterelnökségének ideje. 1903-ban a karizmatikus politikus az európai hatalmi változásokból Magyarországra leselkedő kihívásokat szinte egyedüliként felismerve vállalta a kormányzás terhét, s felvette a küzdelmet az akkori parlamentarizmus rákfenéje, az 1998 után az Országházba ismét beköszöntő obstrukció ellen. Az ellenzék akkor is ama fura logika alapján tevékenykedett, hogy az ország gyengítése, s külföldön a borzalmas diktatúraként való bemutatásával szolgálja igazán Magyarország érdekeit. Az 1905-ös választások jórészt a korabeli kereskedelmi média, a „rikkancssajtó” következtében a Szabadelvű Párt vereségét hozta. Az akkori választókkal is sikerült elhitetni, hogy a magyar jövő egyetlen akadálya a szinte minden létező rossz tulajdonsággal felruházott miniszterelnök, akinek távozását követően az ország tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz. Tisza is méltóságteljesen távozott a hatalomból, pedig a jól értesültek akkor is tudni vélték, hogy puccsra készül. Ettől kezdve kivonta magát a közvetlen parlamenti harcokból, de megszervezte a kor legerősebb kormánypártját, a Nemzeti Munkapártot, mely 1910-ben abszolút többséget ért el. Előkészítette azon lapokat, melyekkel közvetlenül és torzítás nélkül szólhatott a magyar társadalom politika iránt érdeklődő részéhez. Tette ezt annak ellenére, hogy ellenfelei – jórészt 1918 októberének szellemi előkészítői – a legkeményebb személyes támadásokkal mindent elkövettek a politikai életből való eltávolítására. A késői dualista kor tanulságos példáján Csurka Istvánnak is talán el kellene gondolkodnia. Utólag Tisza tisztességesebb ellenfelei, így Apponyi Albert és Andrássy Gyula is elismerték, a legtöbb kérdésben az akkoriban a nemzeti ügyekben „puhának” beállított geszti grófnak volt igaza. Támadásaik mögött gyakran az egyéni ambíciók álltak. Most úgy tűnik, elérkezett az idő, amikor el kell gondolkodnia a MIÉP-nek, hogy megnyilvánulásaik immár a harmadik választásokon juttatták a szélsőségek elleni harc kényelmes kibúvójához a hazai baloldalt.
Orbán Viktor és a mögötte álló Fidesz–MDF-összefogás felelőssége, de egyben lehetőségei is óriásiak. A polgári erők vezetőjeként kell megvédenie – alkotmányos lehetőségeikhez képest – az 1998–2002 közötti eredményeket, kerülve az elmúlt négy évben az Országgyűlésben elharapózott totális ellenzékiséget. A hazai baloldal a Kelet-Közép-Európa többi államában létező helyzet – 30-35 százalékos támogatottságú baloldali utódpárttal állnak szemben kis, egymás ellen is kijátszható jobbközép csoportok – visszaállítására fog törekedni. S azon is érdemes lesz a pártnak elgondolkodnia, hogy egyes körzetek elvesztésében nem játszhatott esetleg szerepet az a tény, hogy nem mindenütt sikerült egyenletesen magas színvonalú jelölteket állítani.
A szerző történész