Szabadjára eresztett nosztalgiák

Nosztalgiát árulni nálunk a baloldalon büntetlenül szabad: Thürmernek az ’57-es Kádárra, az MSZP-nek nem is túlzottan kódoltan a „szocializmus” szürke egyenlőségére lehet játszania. A jelek szerint vevő van rá: csak el kell menni a „szocik” lakossági fórumaira és ott körülnézni.
Nincs előzmény nélkül, hogy kialakuló demokráciában a polgárok egy része az elmúlt totális elnyomás gondolkodásmentes kényelmére és nyomott szintű egyenlősdiségére vágyik.
Cristoph Klessmann A kettős államalapítás, német történelem 1945–1955 (Bonn 1991, Verlag Vandenhoek & Ruprecht) című könyve számol be arról az ijesztő párhuzamról, amely a totális nemzetiszocializmusból kikecmergett, már az amerikaiak által felügyelt demokráciában élő német lakosság körében mért felmérésekből annak idején kitűnt mentalitás és a manapság nálunk tapasztalható között figyelhető meg.
„Figyelemre méltó azonban az arra a kérdésre adott válaszoknak összességükben véve állandó, sőt némileg emelkedő tendenciája, hogy vajon a nemzetiszocializmus jó ideológia volt-e, és csupán rosszul valósították meg. Az amerikai körkérdésekből – amelyeket korábbi német reprezentatív kutatások is alátámasztanak – kiderül, hogy 1945 novembere és 1946 decembere között tizenegy felmérésből a megkérdezetteknek átlagosan 47 százaléka pozitívan válaszolt a feltett kérdésre. 1947 augusztusáig ez az arány még nőtt is, és azután ezen a szinten maradt.”
A háború utáni német nosztalgia és a lakosság egyes rétegeiben a kommunista önkényuralom iránt itt és most megnyilvánuló nosztalgiája között azonban van egy nagy különbség. Ezt a nosztalgiát akkor egyetlen párt sem vállalta „fel”. Nálunk igen. Azok azonban, akik ezen a nosztalgiahajón utaznak, megfeneklenek a zátonyokon.