A nagy dialógus

Itt jön a fehér ember a véres vallásával, hogy megfosszon hagyományainktól, megkérdőjelezze azt, amit fontosnak tartunk – távoli kultúrákban még mindig sokan gondolkoznak így a keresztényekről. A misszionáriusok belső késztetése, hogy hitükről, Isten országáról tanúskodjanak – vállalniuk kell azonban a kockázatot, hogy félreértik őket. És ez a kockázat ma már nem csak távoli, egzotikus vidékek esetében igaz.

Nem bolond, aki elveszíti azt, amit úgysem tarthatna meg – azért, amit sohasem veszíthet el.
(A szállóigévé vált mondatot Jim Elliot misszionárius írta le, mielőtt az auka indiánok négy társával együtt megölték.)

Leprások között szolgált családjával együtt egy belső-ázsiai államban az ausztrál Graham Stewart Staines. Két éve, egy hűvös éjszakán a misszionárius fiaival, a tizenegy éves Timothyval és a hétesztendős Philippel együtt a terepjárójában éjszakázott, amelynek tetejére szalmát terített a hideg miatt. Míg aludtak, egy fanatikus hindu csoport rájuk gyújtotta a dzsipet. Az eset híre bejárta a nyugati sajtót. „Petróleumot öntöttek a kocsira, meggyújtották, s az lobogva égni kezdett. Amikor Graham megpróbálta kinyitni az ajtót, ütések záporoztak rá… Philip és Timothy megkísérelte letekerni az ablakokat, hogy kiugorhassanak, de a kilincsek már túlhevültek. Amikor az ablaküvegek szétpattantak, a fiúk megint megpróbáltak kimászni… botokkal és lándzsákkal lökték vissza őket. Látni lehetett, amint meggyulladtak… ekkor az apa és fiai öszszeölelkeztek egy utolsó imádságra, és együtt égtek el” – idéz egy szemtanút az Ethos, egy Németországban kiadott, több nyelven megjelenő protestáns lap. Abban az országban, ahol a legtoleránsabb vallásnak nevezett hinduizmus az államvallás, a kormányzó párt az Ethos szerint egy háromlépcsős tervet támogat: fel kell égetni a keresztény templomokat; ki kell utasítani a misszionáriusokat; a kereszténnyé lett hinduknak vissza kell térniük a hinduizmushoz.
A The Asian Age című napilap szerint az indiai Gudzsarát tartomány – amely országrész főként az iszlám hitű kisebbség elleni véres pogromokról híresült el az utóbbi hetekben – kormánya körlevélben szólította fel valamennyi rendőrőrsöt, hogy tegyen részletes jelentést az állam keresztény közösségeiről, s nyisson aktát a „bűnöző hajlamot mutató keresztényekről”. A rendőröknek ugyancsak jelenteniük kell „azokat a trükköket, amelyeket a misszionáriusok a más vallásúak megtérítése érdekében alkalmaznak”. Az Ethos tudósítója, Alexander Seibel szerint mindez a Stasi eljárására emlékeztet. Egy misszionáriusnő így kommentálta a cikket: „Ezt a diszkriminációt India azért nem alkalmazza a sokkal kevésbé lojális muzulmánokkal szemben, mert tudja, hogy ők keményen visszaütnének.” E szavakat igazolták a nemrég fellángoló vallási harcok, amikor hinduk és muzulmánok törtek egymás életére.
Régi sztereotípia, hogy a misszionárius egy leigázó hatalom és kultúra előhírnöke, hiszen sokszor járt együtt a történelem során a kard és a kereszt. Pedig a mai kereszténység nem azonos a nyugati kultúrával; a világ népességének mintegy harminc százaléka vallja magát kereszténynek, s többségük az Egyenlítőtől délre él. Sokan továbbra is a mai kereszténység számlájára írják az intoleranciát éppúgy, mint az inkvizíciót, a keresztes háborúkat és a bigott vallásosságot, a „Tartuffe-effektust”. Nyilvánvalóan kompromittálja a krisztusi vallást a végeérhetetlennek tűnő írországi terrorháború is, amelyben a szemben állók protestánsoknak, illetve katolikusoknak nevezik magukat. Az evangéliumi mérce szerint élő, igazi keresztények azonban – tartozzanak bármely felekezethez – nem ütnek vissza. Glady Staines, az ausztrál misszionárius özvegye így nyilatkozott férje és gyermekei halála után: „Nagyon megrázott a gyilkosság, de nincs bennem harag.”
Négy éve, mikor Magyarországon, Szabolcsban garázda férfiak agyonvertek egy idős svájci lelkészt, az áldozat felesége szinte szóról szóra ezt mondta. A hatvanas években a missziói önfeláldozás szimbólumává lett az amerikai Jim Elliot és négy munkatársa, akik először léptek, Bibliával a kezükben, az auka indiánok földjére – és akiket a bennszülöttek lemészároltak. Valamivel később az özvegyek közül ketten, Elisabeth Elliot és Rachel Saint ismét elmentek az aukákhoz, s megértették velük, hogy a történtek ellenére szeretik őket. Rövidesen az őserdőbe költöztek gyermekeikkel együtt, és hozzáfogtak a bibliafordítás, igehirdetés, valamint a betegápolás és írni-olvasni tanítás munkájához, miközben tudták, hogy az indiánok közt ott vannak férjeik gyilkosai. Munkájuk azonban gyümölcsöt hozott. Az auka szó eredetileg vadat, vérengzőt jelent, de ez a nép, amelynek mindennapjait a vérbosszú határozta meg, ma békében él.
Ide kívánkozik II. János Pál esete is: a katolikus egyházfő meglátogatta a börtönben azt a muzulmán férfit, aki előzőleg rálőtt és megsebesítette – megfogta a kezét, és Isten szeretetéről beszélt neki. Azokban az országokban, ahol üldözik a kereszténységet, egyre inkább emelkedik azok száma, akik megértik az evangéliumot, és hisznek benne.
Tertullianus mondta: a mártírok vére az egyház magvetése. Ez igaz minden korra, hiszen már a kereszténység elterjedése is a véres keresztényüldözésekkel párhuzamosan történt. A protestáns egyházban tapasztalt megújulási mozgalmakból a XIX. században hatalmas missziói mozgás keletkezett. A XIX. század elején a protestantizmus túlnyomórészt az európai és észak-amerikai kultúrkörben volt jelen, azonban a XIX. század végére a világ minden táján meggyökerezett. Ebben az időben a nagy múltú katolikus misszióban is előrelépés történt.
A magyar protestáns külmisszió mintegy kétszáz éves; a legnevesebb magyar misszionárius Molnár Mária volt, aki az Admiralitás-szigeteken, Pápua Új-Guinea közelében szolgált a múlt század közepéig, és ott halt vértanúhalált. Egy japán hadihajón végezték ki a többi fehér emberrel együtt, akiket a szigeten összegyűjtöttek.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy a kereszténység több-e, jobb-e a többi vallásnál. Tarthat-e számot oly mértékben mások érdeklődésére, hogy ennek fényében az egész életüket újragondolják, és radikálisan újraszervezzék – amit megtérésnek nevez a keresztény terminológia? Vajon mi a misszió oka és célja – talán az, hogy a kereszténység versenyhelyzetbe került, s le akarja győzni a többi vallást?
Az egyik lehetséges válasz szerint az egyház azért buzdít a missziós tevékenységre, mert mint minden más szervezet, terjeszkedni akar. A miszszió a felekezetek marketingtevékenysége: tagtoborzás. Gonda László, a Debreceni Hittudományi Egyetem missziói és felekezettudományi tanszékének tanársegédje úgy véli, hogy bár ezt az álláspontot nem kell alábecsülni – hiszen az egyház is a világban él, s szeretné, ha minél több tagot számlálhatna –, mégsem ez a keresztyén misszió mozgatórugója. Egy másik érv, amely főként a XIX. században terjedt el, és közelebb visz a lényeghez, így hangzik: „Krisztus szeretete szorongat minket.” Amikor egy embert megragad az Isten szeretete, és átformálja az életét, az olyan elementáris élmény, hogy szeretné másokkal is megosztani. A XX. század második felében sokat gondolkoztak egyházi testületek és teológusok arról, hogy mi a missziós motiváció legmélyebb gyökere. S mint a Biblia alapján megfogalmazódott: a misszió gondolata az Isten természetéhez tartozik. A keresztény teológia szerint Isten nem mondott le a bűnös világról, hanem elküldte a Fiút, Jézus Krisztust, hogy az ő váltságművén keresztül újra szeretete hatókörébe vonja a világot. Azért alkotta az egyházat, hogy hirdetője és felmutatója legyen az Isten szerinti életnek. Az egyház tehát nem azonos az Isten országával, inkább „előképe” annak – akár egy filmelőzetes, amely a lényeges elemeket felvillantva megmutatja, hogy miről szól a film – mondja a lelkész. S mert a misszió alapja nem az egyház, hanem Isten természete, a létjogosultsága nem függ attól, hogy az egyház esetleg milyen bűnöket követett el. Ennek ellenére fontos, hogy mennyire hitelesek azok az emberek, akik az evangéliumot hirdetik.
A módszereket illetően a teológus úgy véli: nem jók az „így kell hat lépésben megtéríteni embereket” típusú modellek – a térítés szó eleve kényes, mert pejoratív felhangja van. Az egész emberi élet Istennel folytatott dialógus. Nem meggyőzésről van szó, hanem természetfeletti dolog történik – a misszionárius egyszerűen Krisztusra mutat, az Isten pedig titokzatos módon végzi a munkáját az emberekben.
– Minden embernek ügye van Istennel – állítja a lelkész –, mert minden ember Isten számára teremtetett. S ezért – bár könyvtárnyi irodalom foglalkozik a misszió módszertanával – nem a módszer az elsődleges. Ha pedig módszerekről esik szó, le kell szögezni, hogy a misszió nem merülhet ki az igehirdetésben, prédikációban – mondja Gonda László. – A szó és a tett egységében kell az üzenetnek megjelennie. Vannak kultúrák, amelyek a keresztyénséggel harcosan szemben álló vallásokra épültek; sok ember él a világban, akiket gyermekkoruktól a keresztyénség gyűlöletére nevelnek, olyannyira, hogy ez a gyűlölet már az identitásukhoz tartozik. Egy ilyen közegben nemcsak a missziós módszer kérdéses, a keresztyének puszta megjelenése is problematikus.
A protestáns teológus szerint semmi esetre sem szabad szembeállítani egy vallási fundamentalizmussal egy másik fundamentalizmust. Ebben az esetben hatványozottan érvényes, hogy vonzó életpéldát mutatva és kitartóan imádkozva lehet előrelépni apró lépésekkel. A szeretet a tulajdonképpeni módszer, amely a missziót meghatározza.
– Az Apostolok cselekedeteiben leírt pünkösdi történetben láthatjuk, hogy amikor az első gyülekezet megalakult Jeruzsálemben, egy újfajta közösség, újfajta szociális valóság jött létre – mondja Gonda László. – A rabszolgák és a szabadok, a római polgárjoggal rendelkezők és az őslakosok, zsidók és pogányok, zelóták és vámszedők, tehát olyan emberek, akik közt áthidalhatatlan gazdasági, szociális, vallási és etnikai különbségek voltak, ebben a közösségben egymás mellett, egy asztalnál ülhettek – eltűntek az akadályok. Az egyház dolga, hogy ezt a valóságot tegye ma is hozzáférhetővé a harmadik világ országaiban éppúgy, mint a nyugati nagyvárosokban vagy a magyar falvakban. A különféle kultúrákhoz, etnikumokhoz tartozó emberek keresztyénekként megőrizhetik identitásukat – vallja a református teológus.
A kultúrák találkozásáról két kedves történet kering misszionáriusok között. Az egyik: egy ázsiai országban az újonnan megtért keresztény család meghívott ebédre egy misszionáriust. Azon a vidéken a húslevesbe belefőzték az állat szemét is, mégpedig úgy, hogy az a lé felszínén úszott – s ezt mindig a nagy becsben tartott vendégnek szolgálták fel. Amikor a misszionárius meglátta az ételt – tudta, nem szabad visszautasítással megbántania a házigazdát –, így fohászkodott: Uram, én ezt most lenyelem. Kérlek, segíts, hogy lent is maradjon! – és Isten meghallgatta az imádságát. A másik történet szerint az őserdőben élő afrikai keresztények minden vasárnap meglátogatták a tisztáson álló fatemplomot, ahol az európai igehirdető tolmács segítségével prédikált. E nép tagjai nem viseltek ruhát, s a szolgálatba lépő misszionáriust megbotránkoztatta a meztelen gyülekezet. Ezért a következő alkalomra öltönyöket, szoknyákat, blúzokat hozatott, s a templom melletti bódét kinevezte öltözőnek. Mikor aztán a szószékre lépett, s tekintetét a hívek seregére emelte, kitört belőle a nevetés. Olyan sokan jöttek ugyanis az evangélium hallgatására az őserdőből, hogy nem jutott ruha mindenkinek, ezért megosztoztak – volt, akinek csak nadrág vagy ing, de olyan is, akinek egyetlen szál nyakkendő jutott. E történetek nem Gonda Lászlótól származnak, ő annyit tesz hozzá: igen fontos az inkulturáció, hogy mindenütt sajátos keresztyénség jöhessen létre. Ugyanakkor ez sok dilemmát is felvet. Egyes országokban, ahol nem ismerik a kenyeret, azt kellene mondani az „én vagyok az élet kenyere” helyett, hogy „én vagyok az élet rizse”; vagy az eszkimóknál az Isten Báránya helyett azt: „Isten Fókája”; ám ez egyéb értelmezési problémákat okozhat.
Arra a kérdésre, hogy van-e versengés a felekezetek között a misszió területén, a lelkész igennel felel. Ez a vetélkedés botrányos: a civódó felekezetek azt az üzenetet kompromittálják, amelyet hirdetni szeretnének. A lelkész szerint az ökumené egy adottság, amelyet nem megteremteni kell, hanem felismerni, és élni vele. A felekezetek csak akkor tudnak „egy asztalhoz ülni”, ha megőrzik identitásukat, de feladják előítéleteiket.
Bár több magyar misszionárius szolgál távoli országokban, a magyar protestáns misszió elsősorban nem a tengerentúlra irányul, hanem a szórványban élő magyarságra, illetve az itthoni, egyházától elidegenedett protestáns lakosságra. A nagyvárosi embereknek csupán öt-hat százaléka tart valamilyen kapcsolatot az egyházzal; az eltávolodás különösen a fiatalokra jellemző. Országos átlagban tíz-tizenkét százalék körüli a rendszeres templomlátogatók aránya. A lelkész szerint nem kell megkülönböztetni kül- és belmissziót, hiszen az egyház feladata mindenütt ugyanaz.
Igen fontos a roma népesség körében végzett misszió, amely a társadalmi reintegráció eszköze lehet. Ez egyik elsődleges eleme e szolgálatnak. Külön feladatot jelent a vándor népesség megszólítása; ezzel kapcsolatban a Magyarországon élő több tízezres kínai közösséget említi példaként a lelkész – ám ennek a missziónak az útjait még meg kell találni. Nem kisebb feladat azonban szekularizált, pluralista kultúránkban felmutatni Krisztus evangéliumát, s egy szorongásokkal és bizonytalanságokkal teli világban felépíteni a krisztusi közösségek otthonos hálózatát: a szeretet kultúráját – vallja Gonda László.
(Írásunkat a jövő heti Magazinban a katolikus missziók tevékenységével folytatjuk)