Átok leng a képek fölött

Mondják, van Rembrandtnak egy képe, amit húsz év alatt négyszer loptak el. Mind a négyszer megkerült. Nem nálunk: Amszterdamban. A mi képeinken átok ül. Némelyiken egyszer mozdítottak csupán, soha többé nem került elő. A Szépművészeti Múzeum kincseiről beszélek.
Kezdjük egy kicsit messzebbről, amikor még híre, nyoma se volt ennek a múzeumnak.
Gyűjtési kedv mindig létezett, csak a módszerek voltak mások. A Habsburgok például úgy vélték, legjobb, ha kimondják a felségsértést. Az ilyesmi teljes vagyonelkobzással jár, s a Rákócziak, a Zrínyiek, a Báthoryak vagy Nádasdyak kastélyában mindig akadt jeles darab.
Volt azonban egy család, amelynek tagjai kifigyelték a bécsi módszert. Úgy döntöttek, Raffaelót gyűjteni elegánsabb, mint börtönéveket. Az Esterházyakról beszélek, elsőbben arról a Miklós hercegről, aki 1756-ban született. Ő kezdte azzal, hogy megvette Coreggio Madonnáját, amelynek láttán még Goethe is csettintett: utána lehet nézni az „Itáliai utazás”-ban.
Igen ám, de nagy tempóban közeledett Párizs felől Napóleon, és a herceg úgy hallotta, hogy az ambiciózus korzikai sok múzeumot kipakolt Itáliában. Jobb az óvatosság. Ládába rakta a képeket, és lehajóztatta őket Budáig. Hónapokon át hintáztak Tiziano, Rembrandt, Cranach és a többi mester vásznai a Duna hullámain, míg csak bizonyosság nem lett, hogy Napóleon igazi úti célja Moszkva.
Miklós fia, Pál, málé, ügyetlen örökösnek bizonyult. A ’48-as kormány későbbi minisztere felfogadott a gyűjtemény mellé egy tehetségtelen osztrák festőt, aki annyit lopott, amennyit nem szégyellt. Csak másfél év múlva veszik észre, mi minden hiányzik.
Az Esterházy-gyűjteménynek híre, rangja volt. Az újságíró Kossuth sokat cikkezett róla: a nemzet közkincse lehetne, itthon volna a helye, az államnak meg kéne vásárolnia, ilyesmiket. Kossuthnak mégse volt sok köze ahhoz, hogy a gyűjtemény hazatért Ausztriából. Annak 1865 a dátuma, amikor a kormányzó már angol vizeken hajózik.
Szólni kéne még Pyrker Jánosról, az egri érsekről. Már csak azért is, mert egy időben hallgattak róla. A Művészeti Kislexikon 1973-as kiadása meg se említette a nevét. Pedig nélküle nincs Szépművészeti Múzeum. Vagy ha volna, sokkal szegényebb. Velencei állomáshelyén Pyrker pompás dolgokat vásárolt: onnan hozta Memling szárnyas oltárát, néhány elsőrangú Giorgonét és Palma Vecchiót.
A gyűjteményt városára, Egerre akarta hagyni, de annak nem kellett. Majd kell másnak, gondolta az érsek. Szekérre pakolta a képeket, és meg se állt velük Pestig. 1846. március 16-án nyílt meg a Nemzeti Múzeumban az első állandó képzőművészeti kiállítás Magyarországon – az ő gyűjteményéből.
Hogy legyen Szépművészeti Múzeum, erről a milleniumi törvény döntött. Az épület 1906-ra készült el, maga Ferenc József avatta. Első igazgatója, Pulszky Károly nem volt jelen. Ausztráliában tartózkodott, Brisbane-ben – holtan. Golyót repített a fejébe. A magyar sajtó hajszolta bele az öngyilkosságba. Már akkor is voltak ocsmány firkászok, akik ártatlanok bőrére vadásztak. Azt a Pulszkyt vádolták közpénzek herdálásával, aki minden percét a múzeum gyarapításának szentelte. Aki nélkül ma nem volna régi szoborgyűjtemény, és nem volnának freskók.
Talán az ő bosszúja, ami attól fogva a Szépművészetivel történt.
Mert sok minden történt.
Utóda, Kammerer Ernő hatökör volt. Annyi pénzt azóta se kapott igazgató, mint ő. Mintha így akarták volna megkövetni Pulszkyt. Rossz kezekbe került a pénz: Kammerer hiábavalóságokra költötte. Elhatározta, a világ minden fontos szobráról gipszmásolatot készíttet. Volt olyan másolat, ami az odautazással, a mintavétellel, a festéssel és a felállítással épp annyiba került, mint az eredeti. Az igazgatót mégse vádolták pazarlással. Nagyon szép temetést kapott.
Térey Gábor követte a sorban, jellegtelen epizodistaként. Munkája semmi nyomot nem hagyott a múzeum históriájában. Utóbb kiderült, az ilyen ember is lehet jótétemény.
Mert közeledett a katasztrófa embere.
Talán azért tűnik ma annak, hiszen volt előtte valaki, akinek szobrot kéne állítani a bejárat elé. Petrovics Elekről van szó, aki az első világháború idején került a múzeum élére. Már előtte felfigyeltek rá, s kinevezését támogatta Kohner báró, Weiss Fülöp, sőt, Párizsból Nemes Marcell is. Minden zsidó gyűjtő bízott benne, mert remek tanácsokat adott. Mindig tudta, hol, melyik európai aukción tűnik fel érdemes darab, s olyankor rögtön üzent: „Báró úr, vegye meg azt a képet!”
Akkor még a belügyminiszter tanácsosa volt, és alig győzte a vacsorameghívásokat. Tudásáért hívták, szeretetreméltóságáért marasztalták. Már a Szépművészeti igazgatója, amikor Weiss Fülöpnél megjegyzi: „Báró úr, ennek a képnek a Szépművészetiben volna a legméltóbb helye.” Másnap a báró kocsija begördült az Aréna út 41. elé, és két embere vitte a főigazgatói szobába a képet.
Nemcsak ő ajándékozott. Gróf Széchenyi Béla a múzeumra hagyta egész gyűjteményét, Kohner Adolf Szinyei Merse Pacsirtáját, Nemes Marcell El Greco Mária Magdolnáját, valamint Mányoki híres Rákóczi-portréját. Hatvany Ferenc Cézanne Asztali csendéletét hagyta a Szépművészetire, Weiss Fülöp pedig Amerikából hozta haza Szinyei Szerelmespárját.
Ezt az embert mentette fel egyik napról a másikra a kultuszminiszter, és ültette a székébe Csánky Dénest. Az új igazgatónak senki nem ajándékozott – ő annál inkább. Hitlerhez került Horthy pakkjaként Szinyei vászna, a Vénasszonyok nyara, Göring kapta meg ötvenedik születésnapjára Franz Adam Sétalovaglását, amelynek értéke 30 ezer pengő volt. Ribbentrop egy Lenbach- és egy Edvi Illés-képpel, Ciano gróf két Markó- festménnyel lett gazdagabb.
Pontosabban: mi lettünk ennyivel szegényebbek.
Mikor Erdély visszafoglalása után megrendezték a „Székelyföldi év”-et, s Csánky levitt Kolozsvárra több tucat képet, valaki odasúgta neki: „Nem hordozgatni kéne Szinyeit, főigazgató úr, hanem eldugni, mint a norvégok teszik Munch-kal. Ők már tudják, hogy baj van…”
Jónak súgta oda. Még néhány év, és Csánky Dénes lesz, aki nyilas kormánybiztosként 1944 novemberében teherautóra pakol mindent, ami „kiváló értéket jelentett és szállításra képes volt”. Az idézet a Szálasinak küldött 169 soros jelentésből való.
És megkezdődik a műkincsek szörnyű exodusa.
Az útvonal: Pannonhalma, Győr, Sopron, Szentgotthárd. Itt Csánky emberei behordják a műkincseket a ciszterekhez, Szálasi emberei pedig ellopják a kiürített teherautókat, Csánky őrjöng, a németekhez fordul segítségért. Kap két vagont, ezeket tömi tele. Grazban az amerikaiak porig bombázzák a pályaudvart, szinte csak a két magyar vagon marad ép. 1945. május 9-én egy bajor kisváros pályaudvarán két gazdátlan vagont talál a forgalmista. Felnyitja: képek, szobrok.
A műkincsek az amerikaiakhoz kerülnek. Ők adták vissza, restaurálva. Különvonaton érkeztek Budapestre 1946. december 23-án, velük a leltárkönyv, amit Csánky személyesen adott át a Szépművészeti Múzeum képviselőjének. Soha nem tért haza, 87 éves korában halt meg Sao Paolóban, 1972. június 27-én. Vele volt néhány festmény is, amelyekkel magát jutalmazta a mentőakcióért. Azóta se kerültek haza.
Eddig az izgalmas múlt. Hogy miért nem szóltam a jelenről? Mert sokkal unalmasabb. Hála a Jóistennek.

A Szépművészeti Múzeum címe: 1146 Budapest, Dózsa György út 41. Telefonszáma: 363-2675. A belépőjegy felnőtteknek 700, pedagógusoknak és nyugdíjasoknak 65 éves korig 350 forintba kerül, nyugdíjasoknak és magyar diákoknak ingyenes. A magyar nyelvű tárlatvezetés ára 2000, az idegen nyelvűé 4000 forint.