Az első népkonyhák és hajléktalanszállók

1885 februárjáig a főváros az V., VI., VIII. és a IX. kerületben nyitott népkonyhát. A kiszolgálás a mai önkiszolgáló éttermekéhez hasonlított. A rászorulók egy bárcát kaptak, erre vehették fel az ételeket. Az ebédet nem ingyen osztogatták, 10, esetenként 12 krajcárt kellett fizetni érte. Sokan szégyellték a szegénységüket, ők házhoz szállították az ételt. Gyakran attól is visszariadtak, hogy a konyhák közelébe menjenek, ezért inkább egy ismerőst vagy éppen gyermekeiket küldték el maguk helyett.

Az első budapesti hajléktalanszállók az ezernyolcszázas évek derekán épültek a fővárosban. Először a Rottenbiller utcában, majd az Alföldi utcában nyitottak menhelyet. A sajtó annak idején nagyon jelentős előrelépésként számolt be az eseményről.
„Az a sajka, mely az idegenek, kalandorok és munkakeresők zagyvalék népét vezeti be naponként a főváros zátonyszirtes tengerébe, rendesen ott köt ki először a Rottenbiller utca csinos új házikója előtt… Hajléktalanok menhelye. Mennyi álmatlan álom, küzdő gond és kétségbeesésben elröppent sóhaj titkát takarják ezek a mosolygó falak…”
A korabeli rajzok sokat elárulnak a szállókon éjszakázó emberekről, és arról is, hogyan ítélte meg őket a közvélemény. A Vasárnapi Újság „zagyvalék népnek” nevezte őket, és a többi lap sem tanúsított nagyobb együttérzést vagy segítőkészséget. Sajnálat vagy szánalom helyett inkább megbélyegezték, elítélték a szegényeket.
A szállásokat lenézték és a nyomor szimbólumának tekintették, ahelyett, hogy a segítségnyújtás példáját látták volna benne. Hideg estéken feltűnő jelenet volt a Rottenbiller utcai otthon előtt kígyózó szegények hosszú sora, akik arra vágytak, hogy végre bejuthassanak az épületbe. A Városligetből hazafelé sétáló családok eleinte megcsodálták a „látványt”, aztán hozzászoktak. Soha nem fogadták el.
Estefelé nők és férfiak kavarogtak az épületben. Mindenki kapott egy számot is a rend kedvéért. A tömeg általában türelmes volt, szerény és nyugodt, ennek ellenére mindig rendőr vigyázott rájuk. Dolguk nem igazán volt, hiszen az emberek az egész napos kóborlás és kéregetés után fáradtan érkezett meg a szállásra.
Először a gondnok feljegyezte a neveket, levetették a cipőjüket és egy tiszta lábbelit meg törülközőt kaptak az esti fürdéshez. A hálószoba mellett egy nagyobb fürdőszobában tisztálkodhattak. Kötelező volt mindenkinek arcot és lábat mosni, és aki akart, a nagymedencében megfürödhetett. A vacsora általában gulyás- és bableves volt, amit bádogcsajkákban hordtak ki, kenyérrel.
A fekhelyért és az ételért naponta 6 krajcárt kellett fizetni. A közadakozás ugyanis nem volt elegendő az intézmény fenntartására. A két menhely 445 férfit és 55 nőt fogadott be összesen, ezért a fizetőképes vendégek egy részét esténként viszszautasították, és ők az utcán aludtak. A hat krajcár ugyanis egy szoba árát sem fedezte, csak az otthonban lakhattak el enynyi pénzért.
1906-ban 311 301 férőhelyet biztosítottak hajléktalanoknak, ebből 35 383-ért nem kellett fizetni. A hajléktalanok egy része ugyanis az akkori tízfilléres tarifát sem tudta kifizetni. A főváros pénzarisztokráciája csekély összeggel támogatta a fedél nélküliek életét, így több embernek nem tudtak ingyenszállást biztosítani.
1858-ban alakult meg az első levesosztó Pesten. Ez azonban csak néhány évig működött, mert nem volt pénz a fenntartására. Még egyszer próbálkoztak népkonyhát nyitni, de az a kísérlet is kudarcot vallott. Ráth Károly, az egyesített főváros első polgármestere 1875-ben egy bizottságot hozott létre, és ettől kezdve rendszeresen osztottak levest a rászorulóknak. A polgármester által alapított társadalmi alaphoz a főváros 5000 forinttal járult hozzá, és további ötezer forintot kölcsönzött. A nyolcvanas években már 40 000 forintnyi tőkéjük volt évente. 1885 februárjáig a főváros az V., VI., VIII. és a IX. kerületben nyitott népkonyhát. A kiszolgálás a mai önkiszolgáló éttermekéhez hasonlított.
A rászorulók egy bárcát kaptak, erre vehették fel az ételeket. Az ebédet és a vacsorát nem ingyen osztogatták: 10, esetenként 12 krajcárt kellett fizetni érte. Sokan szégyellték a szegénységüket, ők házhoz szállították az ételt. Gyakran attól is visszariadtak, hogy a konyhák közelébe menjenek, ezért inkább megkértek valakit, egy ismerőst vagy éppen gyermekeiket, hogy szállítsák haza az aznapi élelt. Az ételbárcákat a gazdagabbak az elöljáróságon felvehették, ha oda akarták ajándékozni valakinek.
A korabeli tudósításokban nyoma sincs az empátiának vagy az együttérzésnek. Sajnos a lapok cinikus hangon számolnak be a koldusokról, akik alig várják a déli harangszót, hogy megehessék 10 krajcáros ételeiket.