Az üvegfüggöny titka

Órákon át nézte a Duna fölött szállongó fecskéket. Irigyelte őket. „Így kellene az embernek is élni” – írta róluk munka nélküli művészként, sarokba állított honpolgárként 1940-ben, amikor ennek a páratlanul tevékeny, ötletgazdag, sokoldalú embernek, Maróti Gézának, a szobrásznak, iparművésznek, építésznek semmi más teendője nem maradt, csak papírra vetni emlékeit. „Nagy messzeségbe szálló vágyakkal, de visszatérni a fészekbe, és gyors repülés közben lehetőleg nem sokat mutatni magából.”
Elképzelése csaknem sikerrel járt: halála után úgy suhant el az utókor emlékezetéből neve s alakja, akár egy örökre távozó költöző madár. Ha a 90-es évek elején Csete György építész a csodával határos módon nem találja meg Velencében, a Magyar Házban, a biennálé magyar pavilonjában a kádári parancsszóra megsemmisítésre ítélt gyönyörű alkotását, talán örökre elfelejtik szülőhazájában azt a művészt, akire Mexikóban is, az Egyesült Államokban is oly hálásan emlékeznek. Amikor azután napvilágra került az általa tervezett épület szinte minden befalazott – de szerencsére le nem rombolt – szépsége, előkerült Maróti Géza többi műve is. Volt, amelyik csak rajz, vázlat, fotó, papírra vetett gondolat formájában. Most pedig, június közepén a budapesti Iparművészeti Múzeumban nyílik meg hagyatékából életmű-kiállítás. Szeptemberben pedig Zebegényben, a könyvtárgalériában látható majd a községhez fűződő munkáinak és élményeinek minden dokumentuma. Korrajzként és szépirodalomként is hatásos emlékiratai a közeljövőben látnak könyv alakban napvilágot, művészi hagyatékának méltó foglalata lesz az a katalógus, amelynek megjelenését az életmű-kiállításra időzítik. Nem lehetne csodálkozni rajta, ha ez a regényes élettel, eredeti egyéniséggel s valamiképpen jellegzetesen közép-európai sorssal megáldott-megvert férfiú írók és filmesek hadának ejtené rabul a fantáziáját. A művészettörténészekét már egy ideje fogva tartja…
– Reneszánsz típusú művész volt, sok mindenhez értett – mondja Maróti Gézáról Ács Piroska művészettörténész, aki budapesti tárlatát rendezi, zebegényi kiállítását pedig megnyitja. – Végzettsége szerint épületszobrász volt, de a művészetek közötti átjárásban volt igazán nagy. Építőművészettel, festészettel és iparművészeti tervezéssel is foglalkozott. Egyik szakma sem fogadta be, mindenütt kívülállóként kezelték. Sok keserűséget okozott ez neki, de pályája minden áskálódás ellenére érdekesen és sikeresen alakult.
– Írni is kitűnően tudott, ezt tanúsítja a Magyar Építészeti Múzeum tulajdonában levő emlékirata. Hogy mégis szinte teljesen feledésbe merült ez a gazdag és színes élet, talán azzal is magyarázható, hogy kevés művét tarthatja számon az utókor.
– Az iparművészeti múzeumbeli kiállítás jó lehetősége s haszna, hogy feltérképezhetjük Maróti Géza hagyatékát, hogy legalább közvetlen környezetünkben számba vehetjük, mi maradt meg alkotásai közül. Inasévei végeztével, az épületszobrász Oppenheimer Ignácnak a műtermébe került, és sok fővárosi palota, bank – a pesti Magyar Kereskedelmi Bank, a Hitelbank, a Pesti Hazai Takarékpénztár, a Gresham-palota – külső és belső díszítésére kapott megbízatást. Az ő munkája a Zeneakadémia két homlokzati géniusza is.
– A Ganz-gyár helyén létesített Millenárison igen nagy érdeklődéssel szemléli felnőtt és gyermek egyaránt azt a makettet, amely a Maróti által elképzelt Atlantiszt, a tengerbe süllyedt, de az ideális világ iránti vágyainkban mégis örökre fennmaradt földrészt jeleníti meg. Mit akarhatott vele? Új Atlantiszt építeni?
– Főleg elméleti síkon foglalkozott vele, rendkívül aprólékosan, kitartóan. Maróti Géza, a tönkrement aranyosmaróti földbérlő család Budapesten felnövekvő gyermeke valójában rendszeres képzésben nem részesült. Páratlanul gazdag és szerteágazó tudását önképzéssel sajátította el, az autodidakták minden előnyös – és hátrányos – tulajdonságát felfedezhetjük pályáján. Kiváló érzékkel gyűjtötte össze a világ legszínvonalasabb szakirodalmát, nyelvi nehézségei nem voltak, ragyogóan beszélt angolul, németül, franciául, olaszul is jól értett… Iskolák, irányzatok nem kötötték, minden és mindenki érdekelte. Olvasmányaiból állította össze Atlantisz-elméletét is. Nem csak a valaha volt – vagy nem volt – város rekonstrukciója foglalkoztatta: az emberiség történetét kerekítette ki belőle, a maga képére s hasonlatosságára. Nem ez volt az egyetlen – meg nem valósult – nagy rekonstrukciós álma. Gondolatban – és rajzasztalánál – sokat időzött a jeruzsálemi Salamon-templom rekonstrukciójánál is attól fogva, hogy az I. világháborúban a Szentföldön járt. Ennek egyébként még volt is némi realitása – Chicagóban. Maróti a 20-as években sokat dolgozott Amerikában a finn építésznek, Saarinennek a meghívására. Miközben jó néhány középületet „öltöztetett fel” kívül és belül, szóba került, hogy tervei alapján megépítik a jeruzsálemi templom mását.
– Megnyílt előtte a nagyvilág, megbízatásokkal és elismerésekkel árasztották el – külföldön. Idehaza ellenben rendszerint a saját vagyonából kellett áldoznia azoknak a közmegrendeléseknek a megvalósítására, amelyeket végül mégis megkapott. „Reménytelen, barbár idők, amikor minden kultúrmunka teljesen idejétmúlt és céltalan, mert most… a kulturálatlanok nyüzsögnek a fórumon” – írta zebegényi elvonultságában. És mégis mindig visszatért, az egyre borúsabb években is itthon maradt. Magyarországot kívánta építeni, szépíteni, korszerűen, világszínvonalon, magyar módra.
– „Védjegye”, „névjegye” adja meg a magyarázatát ennek, alighanem. A magyar koronáról átemelt motívum ez, amely kivétel nélkül minden rajzán megjelenik, szobortervein is – ha máshol nem, a posztamensen. Akár egy pecsét. Ennél látványosabb bizonyíték Maróti Géza kötődéseiről talán nem is szükséges.
– Nem csak a kortársai, az utókor is közömbös volt Maróti Géza életműve iránt, egészen a III. évezredig. Kérdés, persze, hogy a most megnyilvánuló figyelem idején miként lehet összegyűjteni hagyatékát.
– Lánya, a grafikus Maróti Dóra gondosan ügyelt rá, hogy ami édesapja munkáiból megmaradt, lehetőleg magyarországi közgyűjteményekbe kerüljön. Java részük az Iparművészeti Múzeumba. Meglehetősen nagy anyagot őriznek a Magyar Nemzeti Galériában, megsemmisült, elkallódott művek fotódokumentációit is. Visszaemlékezései a 90-es évek elején jutottak a Magyar Építőművészeti Múzeum tulajdonába. Az első világháború éveiben az orosz fronton, Mednyánszky Lászlóhoz hasonlatosan hadi rajzolóként teljesített szolgálatot. Ekkor készült – mérnöki pontosságuk miatt hadtörténészek számára is igen értékes – lapjait a Hadtörténeti Múzeum őrzi. Kiállításunkat tehát, amely a teljes életművet kívánja időrendben bemutatni, van miből összeállítani. Még néhány általa tervezett bútort is találtunk! Tengerentúli munkáit nagyobbrészt itthon készült vagy hazakerült tervrajzai képviselik. A Mexico City operaházának szánt üvegfüggöny (Maróti kézjegyével ellátott) rajzos elgondolása is megvan, ezzel lehet igazolni azt, amiről a kivitelező, a Tiffany cég oly sokáig elfelejtett említést tenni: hogy a Mexikó vulkánjait a megvilágításnak megfelelően hol a felkelő, hol pedig a lenyugvó nap fényében ábrázoló, csodálatos alkotásnak magyar művész a kieszelője.