Földcsuszamlás előtt?

Egymásnak adják a kilincset az ügyfelek a hódmezővásárhelyi agrárcentrum épületében, ahol a földműveléssel kapcsolatos tennivalókat intézik. A nagy sürgés-forgást az állami földek eladásának számlájára írja Kiss János, aki 150 hektáron gazdálkodik. Nem titkolja előttem szándékát: tovább szeretné gyarapítani a birtokát. Nem megszállottságból, vagyonimádatból, hanem szükségből tenné. A piaci törvények diktálják, hogy növelje a terület nagyságát. Rövid számolás után megértem, miért kínozza a földéhség a magyar farmereket.
– Egy hektárból a legjobb körülmények között is csak húszezer forint hasznot lehet kihozni évente. De ebben az esetben az időjárásnak eszményinek kell lennie – magyarázza Kiss János. – Ideális állapot a mezőgazdaságban nincs. Épp ezért minimálisan száz hektárral kell rendelkeznie egy gazdaságnak ahhoz, hogy a család szerényen megéljen. Ekkora terület még nem versenyképes, főleg a nyugat-európai gazdákkal nem szállhatunk versenybe.
Kissék birtoka tipikus családi gazdaság. Kiss János fia, a 23 éves Péter tavaly szerzett diplomát a vásárhelyi álattenyésztési főiskolán. Agrármérnökként nem csap fel biztosítási ügynöknek, a földből szeretne megélni. Ám ez az év már rosszul kezdődik, mert a nyolcvan hektáron vetett napraforgó az aszályos tavasz miatt nem kelt ki. Apa és fia egyaránt a biztonságot hangsúlyozza, és arról beszélnek, hogy a szabadpiacon nem lehet földet venni. Senki sem akar eladni, mindenki csak vásárolni szeretne. Potenciális vevők már kértek néhány hektárt Kissék családi birtokából is, de nincs az a pénz, amelyért megválnának egyetlen négyzetmétertől is. Kiss János a rendszerváltásig az egyik vásárhelyi gyárban dolgozott. Addig „két lábon állt”, de a cég összeomlása után a mezőgazdaság lett számára a jövő. Erről így vélekedik:
– Az alföldi embereknek az életet jelenti a föld, hiszen több iparágnak is befellegzett. Ha nem él valaki köztünk, nem is tudja megérteni a helyzetünket. Épp ezért hangsúlyozom, hogy aki nem akar földet adni a magyar gazdának, az nem is akarja, hogy magyar gazda legyen – mondja, és az utolsó szavakat indulatosan megnyomja.
– Miért hangsúlyozza a magyar gazda érdekeit? Sérti valaki őket?
– Mert a külföldiek már itt is megjelentek, földet akarnak szerezni, hisz a föld annyira olcsó, mint sehol nyugaton. És ha megvetik nálunk a lábukat, akkor nem tudunk versenyezni velük, mert tele vannak pénzzel. Azonnal tudják alkalmazni a modern technikát. Nem a konkurenciától félünk, csak legyenek egyenlőek a versenyfeltételek.
Kiss Jánoshoz hasonlóan gondolkodik a Hódmezővásárhelyi Gazdasági Egyesület elnöke, Huszár Lajos is, aki kilencven hektáron gazdálkodik, és sertéstenyésztéssel foglalkozik. A saját sorsán keresztül is átérzi a szorító gondokat.
– Egyesületünk 360 egyéni gazda érdekszövetsége, és én társadalmi munkában vállaltam a tisztemet, képviselem őket. Az a legfőbb baj, hogy a magyar gazda egy évtizede elindult az önállóság útján, de a talpra állásához nagyon kevés külső segítséget kapott. Az a jó gazdaság, amelyiknek jövedelme tízévenként megduplázódik, ezáltal lesz versenyképes. Sajnos ez nem történt meg. Épp ezért most fontosnak tartjuk az állami földek eladását, csak még nem tudjuk, hol kerül erre sor. Ami pedig a külföldiek vásárlási szándékát illeti, a dán gazdák már csapatostul jönnek, és sertéstelepeket szeretnének venni. A fiamtól tudom, aki huzamosabb ideig külföldön tartózkodott, hogy sok holland telepes Magyarországra szeretne jönni, mert óriási fantáziát lát a magyar mezőgazdaságban. Náluk már nem támogatja az állam az állattenyésztést. Ez a körülmény is hozzájárul a magyar parasztok földéhségéhez.
Holland és belga farmerek már jártak Stadler Ferencnél, a mezőgazdasági társas vállalkozások érdekképviseletének Csongrád megyei ügyvezetőjénél. Tájékozódni mentek hozzá: földet bérelnének, mert tudják, venni nem lehet. Az ötven hektárnál kisebb birtok nem érdekli őket, s mert nagyobb területet nem találtak, hazamentek. Stadler Ferenc szerint a nyugati gazdák nagyra törő tervekkel érkeznek. Bizonyíték erre deszki és kübekházi jelenlétük. A rendszerváltás után, 1993-ban osztrák farmerek vegyesvállalatot alapítva, törvényes keretek között megvették Deszken az egyik téesz szarvasmarhatelepét. Olyan számítógépes rendszert alkalmaznak, amely előre jelzi, hogy egy tehéntől mennyi tej várható. Ilyenről még álmodni sem mer a magyar gazda. A szarvasmarhatelep mellett 600 hektár földet bérelnek. Kübekházán is vannak már osztrákok, ők 1992 óta 800 hektár állami földet bérelnek. Egyik esetben sincs szó zsebszerződésről, „színtiszta”, törvényes az ügylet. Stadler Ferenc így vélekedik róla:
– Már most is lehet látni, hogy a magyar paraszt nem tud versenyezni a tőkeerős nyugati befektetőkkel. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy sem a hollandok, sem az osztrákok nem akarnak mindenáron földhöz jutni. Az a holland farmer, aki nálam érdeklődött, elárulta, hogy neki csak százezer forintért éri meg egy hektárt bérelni. Ajánlatot már kapott a szabadpiacon, egymillió forintot kértek egy hektárért, de az túl drága volt neki. Úgy okoskodott, hogy a magyar mezőgazdaság alacsony jövedelmezősége miatt százezer forintnál több pénzt nem érdemes adni egy hektárért. Még akkor sem, ha háromévi itt-tartózkodása után, amint EU-tagok leszünk, megveheti a bérelt földet. Ám az érezhető, hogy a külföldieket is felvillanyozta az állami föld eladásának híre.
A statisztikai felmérés szerint a megyék közül Csongrád áll az első helyen a családi gazdaságok számát illetően. Eddig ezerszáz ilyen gazdaságot regisztráltak, de ez a tábor évről évre növekszik, hiszen nem lebecsülendők az előnyei. Stadler Ferenc az első helyen említi azt, hogy az állami földekből a családi gazdaságok tulajdonosai, a helyben lakók vásárolhatnak. Természetesen ott, ahol szétosztható állami földek vannak. Szerinte Csongrád megyében ez a vásár Szentes és Hódmezővásárhely, illetve Szeged környékére korlátozódik, ahol a volt állami gazdaságok hét-nyolcezer hektárja terül el. Az ügyvezető becslése szerint a földvásár akár húsz-harmincezer embert is érdekelhet és érinthet, de mivel beszélgetésünk idején még sok kétely merült fel, a végrehajtás részleteit nem ismertük, olyan jóslatba nem bocsátkozott, amely alapján pontosan meghatározható az a kör, amelyik biztos befutó lesz.
Az igénylők elvárásairól egyértelműen beszél Kispál Ferenc, aki 1984 óta egyéni gazdálkodó, s néhány esztendeje több mint száz család érdekképviseletét is ellátja a hódmezővásárhelyi gazdakör elnökeként. Ezt a szervezetet azért alapította gróf Károlyi Sándor még 1896-ban, hogy összefogja és így segítse a kisbirtokosokat az érdekérvényesítésben. Kispál Ferenc a föld védelmét tartja nagyon fontosnak.
– Nem szeretnénk olyan a sorsra jutni, mint amilyet az ország nyugati felében járva tapasztaltam, hogy sok helyen zsebszerződéssel elkótyavetyélték a családi birtokot. Itt minálunk külföldiek zsebszerződést még nem kötöttek, legalábbis nincs tudomásunk ilyesmiről. Valószínűleg azért, mert nagy a földéhség. Mindenki gyarapodni akar.
– Árulja el, miért tartanak a külföldi befektetőktől?
– A félelmet az a kiszolgáltatottság táplálja, amelyet a családi gazdaságokból élők éreznek. A feldolgozóipar nagy része már külföldi tulajdonban van, és érezhető, ahogyan a hátrányunkra diktálnak az áraikkal. A családi gazdaságban az egész família mezőgazdaságból él. A középkorúak a földeken dolgoznak, az idősek elvégzik a papírmunkát, eljárnak a hivatalokba, a legfiatalabbak pedig igyekeznek elsajátítani a legmodernebb agrárismereteket, tehát tanulnak. A munkamegosztás több generációra kiterjed, s ez is veszélybe kerül, ha kicsúszik a föld a lábunk alól.
Ám ennél sokrétűbbek azok a félelmek, amelyeket órákon keresztül magyarázott Kispál Ferenc. Valamennyi a mezőgazdaság mindenkori bizonytalanságából ered, nevezetesen abból, jó vagy rossz lesz-e a termés. Így aztán nincs olyan vidék, ahol az emberek ne akarnának állami földet venni, még ott is, ahol ez lehetetlen.
A makói önkormányzat mezőgazdasági osztályának munkatársa, Papp Imre arról tájékoztat, hogy nagy az érdeklődés az állami földek iránt. Makón nincs állami gazdaság, és ami állami tartalék föld volt, azt 1996-ban eladták. Akkor hatvan hektárt mértek ki néhány nap alatt, de ennek a sokszorosára volt igény. Papp Imre szerint a gazdák úgy próbálják csillapítani a földéhséget, hogy felkutatják a rokonokat, ismerősöket azokon a területeken, ahol van állami föld, s új családi vállalkozásokat szerveznek.
Megbolydultak az emberek ott is, ahol nincsenek fekete földek, ahol a homok az úr. Ilyen vidék a Homokhátság, ahol soha nem működtek állami gazdaságok. A nyolcvanas évek óta magángazdálkodó a Zákányszéken élő Papp László és családja. Tizennyolc hektáron őszibarackot, epret, szilvát termesztenek. Ez a vidék tisztes megélhetést nyújt, ha kiegyensúlyozott az időjárás. Csak az a gond, hogy egy évtizede hol az aszály, hol a belvíz pusztítja ki a gyümölcsfákat. Papp László szerint két rossz évet ki lehet bírni, de a harmadikban már nincs tartalék, és akkor tönkremennek. Szerencséjükre eddig egy-egy rossz periódus legfeljebb két évig tartott. Pappékat azért érdekelné a fekete föld, ha a környékükön lenne állami terület, hogy több lábon álljanak, mert akkor talán biztonságosan gazdálkodhatnának. Jól tudják, ez a vágyuk egyelőre nem teljesülhet, de azért – mint mondják – álmodozni szabad.