Macska szalad ott. Szalad a kutya is? Igen, a kutya szalad és ugat. Ugat a macska is? Nem, a macska nem ugat. Mi van ott? A kert van ott. Ki ül ott? Az atya és a fiú ül ott. Ül a madár is? Igen, a madár is ül. Ki él? Az anya és a gyermek él, a kutya, a ló és a madár is él. Él a légy is? Ezek a mulatságos, mégis megható mondatok egy Klösz György, azaz Georg Kloess nevű alig húszéves fiatalember füzetéből valók. Maga a füzet egyébként a gyógyszerészetben használatos vegyszerek leírását tartalmazza, ugyanis a darmstadti születésű Georg Kloess gyógyszerészetet tanult, sőt sikeresen le is vizsgázott belőle a németországi Lorschban. Soha nem lett belőle gyógyszerész. Bécsbe sietett, hogy kitanulja a fényképészmesterséget, majd két társával együtt a véletlen 1866–1867-ben Pestre vetette. De itt már csak ő tudott meggyökerezni. Hogy mi tartotta a falusias, alig tizenötezer lakosú – igaz, többségében német ajkú – városban, azt legfeljebb gyanítani lehet: majdani felesége, bizonyos Zeller Karolina állhatott a háttérben.
Klösz eleinte, a kor divatjának megfelelően, portréfényképezéssel foglalkozott, majd az 1870-es évek elején jutott arra az elhatározásra, hogy szabadtéri felvételeket készít. Ez volt a fényírás hőskora. Pesten akkoriban dolgozott ugyan két tucat fényképész, ám Klösz volt az egyetlen, aki Úri (ma Petőfi Sándor) utcai első műterméből átköltözve a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcába, nekilátott sorozatban készíteni a külső felvételeket. A legelsőt 1872-ben, a Közvágóhíd megnyitásán.
Hogy ez valóban hőskor volt, és Klösz György benne a hős, bizonyítja az elképesztő tortúra, melyet a fényíró mesternek vállalnia kellett, amikor kilépett a műteremből. Lugosi Lugo László, akinek jóvoltából az eddigi legrészletesebb Klösz-monográfiát vehetjük kézbe a fotóalbumot
kiegészítő kötetként, közérthetően írja le a nehézségeket. „A fényképésznek, ha nem a műteremben dolgozott, hanem külső munkára ment, magával kellett vinnie sötétkamráját. Klösz György (…) egy szekeret rendezett be sötétkamrának, és ezzel vonult ki a felvétel helyszínére. Ebben a szekérben öntötte fel a kollódiumot, majd érzékenyítette a lemezt ezüst-nitrát oldatban. És ha már ott volt a kereken mozgó sötétkamra, a szekér, a fényképész felállt a tetejére, és onnan fényképezett. Ezért látjuk számos budapesti képén azt, hogy lentről, a járda szintjéről bámulják a kocsi tetején álló fényképészt: Vajon mit csinálhat ott fönt az az ember? Egy akkora fényképezőgépet ugyanis, amellyel Klösz dolgozott, nem lehetett egyszerű feladat felemelni a szekér tetejére…”
A nedves kollódiumos eljárás annyiban hasonlít a mai polaroidra, hogy néhány perccel a felvétel után már körvonalazódni kezd a kép az üveglemezen. Mellesleg az eljárás a dagerrotípiához képest forradalmi módon megnövelte a képfelületek méretét. Klösz 30 x 40 centiméteres üveglemezekre is dolgozott. Ezek voltak a legnagyobbak. A negatívot azután albuminpapírra szorították, és kitették a napfényre, ahol körülbelül fél óra alatt megszületett a másolat.
Közben a mester persze a portrékészítést sem adta fel. A monográfus kiszámította: ha Klösz negyven évig naponta csak három arcképet készített, akkor is több tízezer portrét hagyott maga után. Ehhez képest csak néhány százat ismerünk. Képei nagy része sajnos elpusztult, jobbik esetben lappang. Egyik legszebb vállalkozásának indult a Hazánk jelesei című arcképsorozat, amelyet az 1885-ös Országos Általános Kiállításra kívánt elkészíteni. „Olyan munkát adunk ki, melyben hazánk szellemi és anyagi művelődésének vezetőit és munkásait, arcképeikben és életrajzaikban bemutatjuk (…) A külföld is lássa, hogy ma már nincs a polgáriasodásnak ága, melynek hivatott és nagy számú művelői nálunk ne volnának” – írja a Hazánk jelesei mintakönyv előszavában Toldy László. Klösz György legszebb portréi találhatók ebben a mintakönyvben. A vállalkozás azonban a többszöri felhívás és kampány ellenére nem tudott beteljesülni, de így is ránk maradt többek között Klapka György, Rómer Flóris, Hunfalvy
János, Munkácsy Mihály, Korányi Frigyes és Liszt Ferenc arcképe. A fájdalmas veszteségek ellenére talán nincs még egy magyar fotográfus, aki olyan tekintélyes mennyiségű képet, körülbelül négyezer darabot hagyott az utókorra, mint Klösz mester. A Polgart Kiadó most megjelent, parádés kivitelű mongoráfiájában és albumában 188 darab ritka felvétel szerepel.
Szerencséje Klösznek is, nekünk is, hogy működésének fénykora nagyjából a XIX. század utolsó negyedére esett. A gazdasági fellendülés, és persze a Pest, Buda, valamint Óbuda egyesítése nyomán elindult építkezési hullám a fotografálni való témák tömegét kínálta a törekvő Klösznek. Részben megrendelésre, részben saját örömére dolgozott. Fényképezett Budapest minden utcáján, szegletében. Megörökítette a Tabán bontását, valamint az épülő Erzsébet híd pesti hídfőjénél eltüntetett városrészt, a Városliget épületeit, a pesti lóvasút kocsijait, a Margit- szigetet, a Duna-partot, a földalatti és a Nyugati pályudvar építését, az udvari vonat hálótermét, a millenniumi országos kiállítás csaknem minden épületét (700 képen!)… Noha a főváros fényképészének tartják, szívesen járta az országot. Ott volt 1879-ben a szegedi árvíznél, fényképezett Herkulesfürdőn, a bécsi világkiállításon (1873), és ami egyik legnagyobb vállalkozása volt: Magyarország száz kastélyáról több mint négyszáz képet készített. Mindent dokumentálni akaró gondolkodására jellemző, hogy képeket akart készíteni a budapesti temetők nevezetesebb síremlékeiről, de hiába kérvényezte, nem kapott rá engedélyt.
Huszonötödik házassági évfordulóját a Városligeti fasorban felépített új villájában, népes rokonsága koszorújában ünnepelte a pályája csúcsára jutott fényíró.
Született 1844-ben, meghalt 1913-ban, azt hiszem, magyar emberként, Budapesten.
Miként monográfusa fogalmaz: a XIX. század pillantása volt.
(Lugosi Lugo László: Klösz György élete és munkássága – Klösz György: Fényképek, Polgart, Budapest, 2002. Ára: 9900 és 6900 forint)
Jannik Sinner
Két súlyos következménnyel jár, hogy Sinner feladta az Alcaraz elleni döntőt Cincinnatiben
