Nagy Péter álma

Miközben a Kremlben a két államfő többszöri próbálkozás után talán végleg lezárta a hidegháborút, a tudósító két helyet látogatott meg. Először is, ha már a helyzet úgy hozta, naponta elhajtott a szörnyű múlt szimbólumának tekinthető Auróra mellett, egy pillanatra megállt és felment a ma már hála Istennek csak a turisták számára érdekes, szánalmas kis hajócskára. Aztán sétálva a Szmolnij folyosóin, betért a 112-es szobába, ahol nem is olyan rég hat évig az az ember dolgozott, akinek hideg, kék szemének villanása megváltoztatta Oroszországot. Vlagyimir Putyinról van szó természetesen, és rögtön szembetűnik, hogy abban a szobában máig ott lóg a falon egy kép, amely Nagy Pétert ábrázolja. A semmiből két és fél éve feltűnt egykori KGB-s történelmet írhat – feltéve, ha nem esik abba a hibába, hogy nem használja ki az olajár magas szintjéből adódó lehetőségeket – és végre-valahára elvezetheti Oroszországot oda, ahová háromszáz évvel ezelőtt élt példaképe szerette volna.
Moszkvában tegnap látszólag nem történt semmi. Csupán szerződéssel pecsételték meg azt, amit már egy hete eldöntöttek, előrehozva ezzel a kritikák hullámát is. Mert természetesen senki nem elégedett. Bush ellenfelei úgy vélik, hogy az elnök veszélyesen közel engedte Oroszországot a NATO-hoz, s ezzel valójában az EBESZ szintjére zülleszti az észak-atlanti szövetséget. Moszkvában eközben a szakírók amiatt sírnak, hogy elnökük megengedhetetlen kompromisszumokkal végleg feladta a birodalmat. A leszerelési megállapodás és a NATO „húszas” formulája is valójában a Kreml vereségét pecsételi meg.
Mindezek ellenére meg kell állapítani, hogy Putyin kompromisszumkészsége új alapokra helyezheti a két nukleáris hatalom jövőjét. Az orosz elnök ugyanis a huszonnegyedik órában felismerte, engednie kell annak érdekében, hogy modernizálhassa a harmadik világ szintjére süllyedt egykori nagyhatalmat. Ez a felismerés pedig valóban történelmi. A tegnapi szerződést ugyanis valahogy úgy kell értékelni, hogy azt nem írhatta volna alá sem Hruscsov, sem Brezsnyev, sem Gorbacsov, de még Jelcin sem. Más mértékekben gondolkoztak ugyanis, s oda vezették ezt az országot, hogy egy embernek egyszer majd azt kelljen felismernie, a hatalmas méretek ellenére a jövőt úgy alapozhatja meg, ha enged. Nem véletlen, hogy a látogatás csúcspontja Nagy Péter városában lesz. Vlagyimir Putyin ugyanis oda, haza invitálja Bush elnököt, ahol 299 évvel ezelőtt a kemény diktátor nem európai eszközökkel az öreg kontinens felé nyitott ablakot. Az oroszok szemében gyengeségnek tűnő lépés, amelyet most az egykori utód is követ, valójában erő. Az igazi erő, amely felismeri, hogy a nukleáris fenyegetettség korszaka lejárt, s az erőt igazából a gazdaság súlyával mérik. Oroszország elvesztette a hidegháborút. Ezt idáig nem akarta beismerni, no de most már ezt a kérdést sem kerülheti meg.
A tegnapi megállapodásra nem kerülhetett volna sor a hidegháború idején. Ez még akkor is igaz, ha továbbra is jelentékeny számú robbanófej marad az arzenálokban. George és Vlagyimir valóban őszintének tűnő mosolya megalapozhatja, hogy Oroszország ismét visszatérhessen oda, ahol volt, a világ fő áramlatába. Mindez az elmúlt évtizedben nem sikerült. Ha ez az integráció azonban sikeres lesz – s ehhez a mostani látogatás újabb adalék –, akkor Oroszország közelebb kerül Európához, mint amiről Nagy Péter valaha is álmodott.