Minek nevezné a mutatványait: varázslásnak, bűvészetnek vagy illúziónak?
– Egyiknek sem. Ez szabadulóművészet.
– Melyikre hasonlít közülük leginkább?
– Mindezek kombinációja. Bizonyos képességek kellenek hozzá – vakmerőnek, ugyanakkor türelmesnek kell lenni –, de azért ismerni kell jó néhány technikai elemet is. Ezeknél a produkcióknál azonban a technika nem trükköt jelent, hanem arra való, hogy túléljem a nehéz helyzeteket. Ha nem használnék fel bizonyos ismereteket, eszközöket, akkor nem volnék normális, mert az életemet kockáztatnám. Például amikor bementem hat tigriscápa közé egy akváriumba: ha nem kentem volna be magam olyan vegyülettel, amelynek az illatát nem szeretik ezek az állatok, széttéphettek volna. A mutatványom lényege azonban nem ez volt, hanem hogy a víz alatt valóban küzdök a bilincsekkel, lakatokkal, a kényszerzubbonnyal.
– Ennek valóban nincs köze a varázslathoz…
– A varázsló olyan személy, aki racionálisan megmagyarázhatatlan dolgokra képes, pontosabban megmagyarázhatatlan látványt tud produkálni, de ez nem a szórakoztatás kategóriájába tartozik, hanem okkultizmus. Ilyesmivel én nem foglalkozom. Kicsit materialistának tartom magam.
– Hogyan kezdődött?
– Olaszországban nőttem fel. Édesapám olasz festőművész, édesanyám magyar énekesnő. Kiskorom óta érdekeltek a lakatok és a szabadulás. Megtörtént, hogy elásattam magam a kertészünkkel. Amikor édesanyám hazaért, akkor szedtek ki a földből.
– Egyszer azt nyilatkozta, hogy az iskolában kiközösítették a társai.
– Igen, de szerintem azért, mert magyar voltam. Éreztetni akarták, hogy nem tartozom közéjük. Csak a labdarúgás és az autók érdekelték őket, engem pedig a lakatok és a bűvésztörténetek.
– Édesanyja beletörődött abba, hogy ön folyamatosan kockáztatja az életét?
– Izgul persze, de elfogadja.
– Meg szokta nézni a produkcióit?
– Van, amikor igen, de jobban szeretem, ha nincs ott. Szégyellem magam előtte. Egyébként is legszívesebben a közönséget kizárva, a padláson elbújva, egyedül végezném el a mutatványokat, de sajnos sok pénz kell a kivitelezésükhöz. Ördögi kör ez. Ha nem szabadulhatok, ki vagyok fosztva, de ha néznek, akkor is.
– Volt mestere?
– Nem volt. A szintén magyar származású Harry Houdinit tisztelem, sok könyvét olvastam. Szerencsémre a világ legnagyobb bűvészegyesülete, a Bűvészet Barátainak Köre éppen Torinóban működött, ahol éltünk. Tizenhárom évesen beajánlottak. A klub történetében én voltam a legfiatalabb tag. Általában esténként találkoztunk, varázslatos környezetben, de ott nem voltak mesterek, hanem egymásnak tanítottuk az új technikákat.
– Úgy tudom, ott tanulta meg, hogyan kell fejjel lefelé lógni egy égő kötélen.
– Ez volt a legelső mutatványom, a vizsgagyakorlatom 1995-ben a Diákszigeten, de nem az egyesületben tanultam, hanem én találtam ki. A torinói egyesület nem szabadulóművész-iskola volt, ott trükköket tanítottak és azt, hogy a bűvészet legfontosabb eleme a figyelem elterelése. A szabadulóművészet más, mert ott az ember valóban az életével játszik, akármennyire megtervezi is a produkciót. Ha egy bűvészmutatványt ront el valaki, akkor legfeljebb nem tapsol a közönség. Ha az én produkcióm nem sikerül, az az életembe kerülhet.
– Miben különbözik ön David Copperfieldtől?
– Ő illuzionista. Elhitet egy látványt, ami nincs.
– Úgy tudom, fizikai és koncentráló gyakorlatokkal készül fel a mutatványokra.
– Ez félig-meddig igaz.
– Mi az igazság másik fele?
– Ha elárulnám a másik felét, odaveszne az előadás varázsa. Vannak meghatározó gondolataim szabadulás előtt, közben és utána, de ha ezeket elmesélném, akkor úgy érezném, mintha kiraboltak volna.
– Hogyan készült fel arra, hogy lefagyasztják?
– Hűtőkocsik álltak rendelkezésemre. Ezek különböző hőfokra voltak beállítva, az egyik mínusz harmincöt fokos volt, a másik mínusz húsz, a harmadik mínusz öt. Előbb bementem a mínusz öt fokosba, és ott maradtam másfél óráig, utána átmentem a mínusz húsz, végül a mínusz harmincöt fokosba. Ezt gyakoroltam. Éjjel két órakor már nagyon fáztam a leghidegebb kamionban, ezért visszamentem a mínusz öt fokosba, ahol melegem volt. Így fokozatosan szoktam meg a hideget. A stábból egyébként mindenki tüdőgyulladást kapott, kivéve engem.
– Ön az egyetlen, aki átlátja az egész produkciót?
– Rajtam kívül még valaki ismeri a részleteket, de csak biztonsági okokból. A jeges mutatványnál például ez az ember nem volt magyar, ezért csak tolmácson keresztül tudtunk kommunikálni. Olyan volt, mint egy vészjelző, de szerencsére nem volt rá szükség.
– Az előadásokra ön kalapozza össze a pénzt?
– Általában én. Mindenkinek a saját útját kell járnia. Régóta vagyok a szakmában, de amikor bemutatom az újabb szabadulásomat, úgy érzem, hogy most jött el az én időm. Utána kiderül, hogy mégsem. Ez így szép. Akkor élek, amikor előadom a produkciót, utána eltűnök.
– A nevét nem csak szabadulóművészként ismerik, hiszen szerepelt a Barátok közt című televíziós sorozatban is. Változtatott ez az önről kialakult képen?
– Nem hiszem. Azért vállaltam, mert éppen akadt időm, és rokonszenves volt a csapat. Nem bántam meg, hogy belevágtam. Kipróbálhattam magam színészként is.
– Magammal hoztam egy erős kanalat, amelyet beszélgetés közben erőlködés nélkül, a két ujja között lengetve meghajlított. Ezt én is meg tudnám csinálni?
– Ha elárulnám a titkát. Nem sikerülne rögtön, de két-három évi gyakorlás után valószínűleg igen.
– Azt mondta, nem akarja, hogy lefényképezzük, amikor kanalat hajlít. Miért?
– Néhány évvel ezelőtt Tel-Avivban egy bűvészfesztiválon találkoztam valakivel, akit megtanítottam bilincsből szabadulni, ő pedig cserében megtanított kanalat hajlítani. Utána viszszajöttem, és a média csak azzal foglalkozott, hogy miként csavarom, hajlítom a tárgyakat. A végén már parafenoménnak állítottak be. Nem akarom erősíteni ezt a képet magamról.
– Azt mondta egyszer, hogy negatív célok elérésére is felhasználhatná a képességeit, például a haragosai ellen, de nem teszi.
– Lehetséges, hogy tudnék valakinek távolról ártani, de még nem próbáltam. Ha problémám van, sokkal gerincesebben oldom meg. Nem fogok otthon a díványon ülve babákat szurkálni, miközben az ellenségeimre gondolok.
– Volt már botrány is ön körül. Az egyik lap tavaly „leleplezte”, hogy amikor kijött a jégből, nem az a keze volt felül a kényszerzubbonyban, mint amikor bement.
– Gondoljon bele! Ha ki tudok szabadulni a kényszerzubbonyból, akkor nyilván bármikor meg tudom cserélni a kezeimet is. Harminchárom óráig voltam a jégben, amely csak az utolsó nyolc órában fagyott kőkeményre. Nem lehet elvárni, hogy másfél napon keresztül mozdulatlanul, ugyanabban a pozícióban feküdjek a jéghideg vízben. A kényszerzubbonyban természetesen mozogtam.
– Fél attól, hogy egyszer tényleg leleplezik a titkát?
– Nem féltem a hitelességemet, mert ha leállnék, már akkor is eleget bizonyítottam. Legfeljebb otthon szabadulnék, baráti körben. Ha senki nem írna róla, az sem érdekelne. Számomra a szabadulás a legnagyobb élvezet. Egyébként megpróbáltam abbahagyni, de két hónap múlva arra ébredtem, hogy újabb ötletem született, le kellett írnom, és meg kellett terveznem. Ha fél évig nem mutatok be új produkciót, az számomra kibírhatatlan. Senkit sem akarok meggyőzni a mutatvány hitelességéről. Nekem ez művészet, ezzel fejezem ki az érzéseimet. Van, aki fest, van, aki szaval, én szabadulóművész vagyok.
– Hány rokon lelket tart számon?
– Nyolcat. Amerikában júliusban lesz az első nagy megmérettetés, amelyen én képviselem Európát. A többi kontinensről is érkezik egy-egy szabadulóművész. Szerződtek velem, de pénzt még nem utaltak át, úgyhogy nem tudom, mi lesz belőle. Pénz nélkül nem tudok gyakorolni.
– Mivel készül? Többször nyilatkozta, hogy be akarja betonoztatni magát.
– Hatalmas produkcióra készülök, amelyet először Magyarországon mutatok be. A bebetonozás valóban része a mutatványnak, de nem csak erről szól. Üzenete lesz.
– Mi lesz az üzenete?
– Nem árulhatom el, de mindenki érteni fogja.
– Az eddigieknek nem volt üzenetük?
– Volt, de túl elvont és nehezen értelmezhető. A legfontosabb, amit ki akartam fejezni: szabadság mindenáron, akár az életem árán is.
– Miért jó szabadulni?
– A varázsa miatt. A pörgés és a szervezés miatt. Már hónapokkal előbb kezdődnek a gyomorgörcsök, a háromnapos nem alvások.
– Nem fél?
– Előtte és utána igen. Közben nem.
– A halált akarja kihívni?
– Nem ismerem a halált, de az árnyékát már láttam.
– Mikor?
– Egy helikopteres produkció alkalmával fejjel lefelé lógtam százötven méter magasban. A kötél lángolt, és fújt a szél. Tudtam, hogy ha nem szabadulok ki egy másodpercen belül, és nem jutok át a másik kötélre, végem van. Abban a pillanatban szakadt el a kötél, amikor elértem a másikat. Másfél métert kellett zuhannom, amíg megfogott a biztosító kötél, de nem tudtam, be vagyok-e kötve.
– Mitől akar szabadulni?
– Nem érezném magam szabadnak, ha nem ezt tenném. Olyan volna, mintha magamba fojtanám az érzéseimet.
– Mi kell ahhoz, hogy abbahagyja?
– Egy szabadulóművész életében nehéz megjósolni, hogy mikor hagyja abba. A művészet az ihlettől függ. Nem azért csinálom, hogy megéljek belőle, nem azért, hogy középpontba kerüljek, hanem mert szeretnék megvalósítani valamit tűzön-vízen át. Ha már erőltetettnek érzem, egy hatalmas utolsó produkció után eltűnök.
David Merlini 1978 októberében született Budapesten. Mutatványai: 1995-től rendszeresen bemutatja a Diákszigeten híres produkcióját; kényszerzubbonyban, fejjel lefelé húzzák 25 méteres magasságban egy lángoló kötélen. Másfél perc alatt szabadul ki, és ereszkedik le.
1996: A Lánchídon megkötözték, bilincsbe verték és fémkoporsóba zárták, végül a Duna fenekére engedték. Két perc elteltével már csak az üres ládát húzták ki a vízből.
1997: A Játék határok nélkül című műsorban a kezét öt bilincsbe verték, 60 kilogrammnyi láncot tekertek a teste köré, majd erős acélketrecbe zárták négy biztonsági lakattal. A ketrecet vízzel teli akváriumba engedték, majd üveglappal fedték le. Másfél perc múltán David megszabadult a vasaktól, és kipréselte magát az egymástól csupán húsz centiméterre lévő rácsok között.
1997: Megbilincselték, körbeláncolták, majd hermetikusan bezárták egy vízzel töltött acélkonténerbe. Üvegburát helyeztek fölé, majd füsttel árasztották el. Másfél perc múlva kiszabadult.
1998: Mercedes kormányához bilincselték a kezét, az ajtókat kívülről behegesztették. Daruval felemelték a kocsit, amely emelkedés közben lángra lobbant. Az autó negyven méter magasból lezuhant, ő pedig sértetlenül megjelent a tömegben.
2000: George Michael énekes legújabb albumának prezentációjaként a Ferihegyi repülőtéren testéhez láncoltak egy páncéldobozt, majd kötélhez rögzítve, fejjel lefelé helikopterrel 250 méteres magasságba emelték, és a Kempinskyig szállították. A levegőben mínusz 30 fok volt.
2001: Kényszerzubbonyban, ötven kilogrammal a bokáján tigriscápák közé dobták.
2001: Harminhárom órát töltött befagyasztva.
Hurrikán: teljes szigeteket kellett evakuálni + videó
