Szubjektív határszemle

Fagyosan mért végig a belvárosi nyomtatványbolt eladónője, amikor a Magyar Közlöny legújabb számát kértem. Földvásárlással kapcsolatos kormányrendelet? Érteni sem akarta. Aztán unottan felelte, hogy az a „hülyeség” még nem jelent meg. Gondoltam, mesélek neki. Bözsikéről vagy Sándorról. Hirtelen ők jutottak eszembe. De letettem róla, s udvariasan elköszöntem.

Hivatalosan nemrég találták ki, de én húsz éve így mondom: családi gazdaság – magyarázza Erzsébet, akit mindenki Bözsikének hív, pedig ez manapság nem divatos becenév. Konrád Istvánné megjelenése amúgy igen divatos, frizurája fekete-vörös, ruhái elegánsak, nyakában aranykígyó, nagy autója után porzik az út, ha sebbel-lobbal elindul.
Bözsike tud kézzel és géppel fejni, tehenet legeltetni, pásztorkutyát fejbólintással vezényelni, kombájnt vezetni, túrót érlelni, adóbevallást írni, tyúkfarmot irányítani. Most éppen földet szeretne venni. Lélegzet-visszafojtva figyeli a kormányváltás körüli történéseket, bújja a rendeleteket, várja az értékesíthető állami földek listáinak kifüggesztését. A család Óbarok és Vázsonypuszta körül százhúsz hektárnyi földdel bír, de háromszáz hektárra tornásznák föl. Ekkora földterület eltartaná őket, mezőgazdasági képzettségű Gábor fiukat és főiskolás Ildikó lányukat.
– Egyenes irányt nem lehetett követni, hol ez bizonyult járhatóbb útnak, hol az. Támogatások, kedvezmények híreit bújtam, pályázatokat, alacsony kamatozású hiteleket, kedvező felvásárlási árakat kutattam. Többször kezdtük elölről, egyszer teljesen tönkrementünk. A rendszerváltáskor sem tudtuk pontosan, hogy érdemes-e földet venni. De úgy éreztük, igen. Mi ebben hiszünk – szögezi le.
A Fejér megyei Óbarok Bicske szomszédságában fekszik. Nem volt önálló, csak afféle fiókfalu a volt uradalmi földeken. Bözsike anyai nagyapja intézőként dolgozott a Békássy-birtokon, édesapja, Molnár György olyan köztiszteletnek örvendett, hogy a helyi nőtanács elnökéül is megválasztották. Ez már később történt persze. Apja a szocializmusban vasutasnak állt, miután nem túl sok földjüket elvették. Azért mindig gazdálkodtak, Bözsike a családtól elállamosított Pázsa-réten játszott a többi gyerekkel, s bár megismerte a kapát és a szecskázót, nem túrta a földet. Apja olykor vagont rakott, hogy gimnáziumban tanuló lánya elsőként viselhessen orkánkabátot a pesti fruskák között. Aztán Bözsike beleszeretett a mányi Konrád Istvánba, aki autószerelőnek tanult, mégis folyton a Gulyás papáról duruzsolt neki. Hogy annak a lovai milyen kényesen lépkedtek!
A hetvenes évek közepén összeházasodtak, megszületett Gábor fiuk, s a neki ajándékozott két húsvéti báránnyal és a Molnár szülőktől kapott egy hold földdel belevágtak a gazdálkodásba.
– Én nem a mezőgazdaságot szerettem, hanem a férjemet – mondja Bözsike, aki könyvekkel a hóna alatt legeltette a nyájjá szaporodott birkákat. – Édesapám meg a falubeli Müller Miska bácsi, Bölcskei Jani bácsi tanított bennünket a paraszti munkára. A férjem szakkönyveket bújt a lóról, szarvasmarháról, juhról, méhekről és kutyákról, s a kandallórakás rejtelmeit is kitanulta, mert ő ilyen. Az olaszok vették a bárányt, az állam felvásárolta a gyapjút, zsebből fizettük a birkanyírókat. Mi dolgoztunk a gazdaságban, alkalmazottra nem telt, a csőrös traktor elejére én ültem rá, mert hegymenetben felborult volna nehezék nélkül. A tejet a tejcsarnokba hordtuk, Polski Fiat motorja melegítette a vizet a férjem által készített tartályban a tej oltásához. 1983-ban a zárlatos önitató agyonütötte a fejősállomány egy részét, a biztosítás mentett meg bennünket a csődtől.
A rendszerváltásba boldogan vetette bele magát Bözsike. Lakitelekre járt, Csengey Dénesékkel diskurált, azt hitték, eljött végre az ő idejük, s akkor beütött a krach. Az emlékezetes tejmizéria során a disznókkal itatták a tejet, felélték tartalékaikat, tönkrementek. Áron alul adták el az állataikat, filléres gondokkal vesződtek, de a kárpótláskor ismét nagy lendülettel vágtak bele a gazdálkodásba. A bicskei házukat tették pénzzé, földeket vettek, s kiköltöztek Bözsike szülőfalujába, az átalakított gépműhelybe.
Tehenet nem tartanak, nyolcezer tojótyúk adja a bevételt. Lovak persze mindig legelésznek a muskátlis, régies stílusban újjáépített vázsonypusztai porta körül, s Bözsike kommandírozásával tovább tervez a família. Ha háromszáz hektárosra növelhetnék a birtokukat, tudnák törleszteni a földvásárláshoz szükséges hitelt.
Talán nem vétózza meg az új kormány a felkínált lehetőséget – ebben bízik Bokodi Sándor is, aki jeles gazdaságot vezet egy másik, Bicske közeli sváb–magyar faluban, Mányon. Bokodiék is megszenvedték a szocializmust, de hiába csukták áristomba a kulák nagyszülőket, az ötvenhatban született Sándor nemcsak az idegeiben őrzi a gazdálkodás hagyományát, hanem 1980-tól konokul műveli is a földet.
– Paraszt akartam lenni – mondja nyomatékkal. Kék kötény előtte, kalap a fején, égkék a tekintete, hófehér a haja. Zsóka, a felesége eltökélt társa a gazdálkodásban, a teheneket ma már ő nem engedi eladni.
– Az első szavam az volt, hogy ló – idézi Sándor a nem is olyan régi múltat. A templom tövében 1908-ban épített, gyönyörű tornácos ház régi és új istállóiban pompás nóniuszok ropogtatják a zabot, a lószerszámok és a díjak mutatják, hogy gazdájuk mivé nőtte ki magát.
Barbara lánya és két fia nem rajong úgy a földért, a jószágért, mint ő, de Sándor, a kisebbik mezőgazdasági iskolába készül. Beletanul abba, amit apja szenvedélyből űz. Bokodi Sándor a Komárom megyei Gombás-tanyát is megvette a körülötte fekvő kilencven hektárral, a Zichy grófok 1730 körül épített márványoszlopos istállóival s a tiszttartói házikóval. Csak saját jogon vásárolt kárpótlási jegyért földet, száz hektár körüli a tulajdona, a többit bérli, földéhsége mérsékelt, kibírható, de nem múlik. Apja, aki négy évet húzott le szibériai hadifogságban, hajlott kora ellenére szintén gazdálkodik – mindketten a rendeleteket silabizálják.
– Néha nagyobbat léptem, mint amekkorát szabad lett volna – állapítja meg Sándor, és sorolja a korábbi fejlesztéseket, a megvalósított terveket. – A nagymamám nevelt fel, az 1899-ben született Somogyi Zsófia, édesanyám külföldre települt. A nagyanyámtól tanultam mindent, aki felnőttkoromban hagyott itt, akkorra lábra álltam. De ha veszély fenyeget, vagy nehéz döntés előtt állok, mindig vele álmodom ma is.
A John Deere traktor meg a többi gép csaknem elfoglalja a mányi portát, de a fogat- és távhajtóversenyre fölvonultatott Cziráky-versenykocsi, hét-nyolc lőcsös kocsi, járatókocsi, szatmári szekér, nyolc téli szán, négy-öt gumirádlis munkakocsi is elfér rajta. S a mangalica disznók, fehér malacok, ludak, pulykák, gyöngytyúkok természetesen hatnak a modernül vezetett tradicionális gazdaságban.
– Éjjel zörgettem be a paphoz, amikor Antall József kormányzása idején kihirdették a kárpótlási törvényt – köszörüli meg a torkát Sándor. – Harangozást kértem tőle meghurcolt őseink, apáink engesztelésére, az elkobzott földek, javak históriájának emlékére, kerüljön bármibe is. A lelkész szabódott, a felesége szólt ki a hálószobából, hogy van nekem elég tehenem, akasszak a nyakukba kolompot, s vezessem őket végig a falun. Kifordultam a paplakból, nem vitatkoztam, hogy talán mégis megcsendíthetnénk, mert az én öregapám hozta haza Mányra az első háború után újraöntött harangokat. Ha most vehetnénk földet, az majdnem olyan lenne, mint egy újabb, igazságos földosztás.